Kereken egy hónap telt el a trianoni békediktátum 100. évfordulója óta. Sajnálatos, de az ezzel kapcsolatos diskurzus minimálisra csökkent, így jelen írás keretei közt kísérletet teszünk arra, hogy tisztázzunk néhány világnézeti és technikai természetű problémát, melyek akadályozzák az egészséges, és logikus szélsőjobboldali viszonyulást a kérdéskörhöz.
A 100. évfordulóján mindannak ami a nagy háború után történt, a cikkek, hangzatos beszédek, pártrendezvények, és a szokásos sallangos álnemzetieskedés tulajdonképpen erőtlen, gyenge lenyomatai, sok esetben hazug utánzatai az egykor tettekben is megnyilvánuló, még érőt és szilárdságot is sugárzó revizionizmusnak, megalkuvásmentes újjáépítési törekvéseknek. Persze jogosan tehető fel a kérdés: Akkor mégis minek lenne létjogosultsága? Úgy gondoljuk, hogy kiindulópontként a fejekben lévő zavaros ellentmondások feloldásával kell foglalkozni.
Mindez alatt most nem az olyan féligazságokra, vagy teljesen alaptalan tévképzetekre gondolunk, melyek szerint például a békediktátum érvényét veszíti a 100. évfordulón. Az ebben való hit egyébként is a legalapvetőbb történelmi ismeretek hiányáról tanúskodik (ez sajnos egyáltalán nem példátlan nemzeti radikális körökben), hiszen a XX. század vérzivataros időszakában több olyan egyezmény is született, melyek felülírták a trianoni diktátumot. Jelen írás keretei közt azon világnézeti ellentmondásokra világítunk rá, melyek lehetetlenné teszik, hogy egy érdemi jövőkép alakulhasson ki, melynek birtokában képes lehetne a magyar szélsőjobb egy depressziótól, parttalan csodavárástól és úttalan sovinizmustól mentes szemléletmódot kialakítani.
Vizsgálódásunkat a Magyar Apostoli Királysággal kell kezdenünk, nem csak azért, mert a kronológia ezt kívánja meg. Szellemi és világnézeti szinteken egyaránt a birodalmi idea az, amely képzeletbeli piramisunk csúcsán helyezkedik el. Szent István országa, márpedig soknemzetiségű birodalom volt, melyet szellemi és közjogi értelemben egyaránt a Szent Korona egyesített. Jelen írásnak nem célja, hogy részletesen boncolgassa a társadalmi viszonyok évszázadokon keresztül lezajló változásait (melyek egy-egy üdítő kivételtől eltekintve még akkor is devolúcióról árulkodnak, ha az adott állapotok napjainkhoz képest klasszisokkal ideálisabbak voltak). Így, csak általánosságban jelentjük ki, hogy olyan időkről beszélünk, melyek során emberek csoportjai közt a legfőbb választóvonal nem a nemzetiségi hovatartozás volt, hanem a rendi hovatartozás, mely nem hasonlítható a XIX., XX. és XXI. század társadalmi felosztásaihoz, elsősorban azért nem, mert a szakralitáson nyugodott, így létrendi rangot is kifejezett, szemben napjaink szigorúan materiális alapon felállított rendszereivel. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy a harcosok rendjéhez tartozó személy szellemi és világnézeti értelemben egyaránt könnyebben megtalálta a közös hangot egy távoli birodalom harcosával, mint saját birodalma egyéb rendjeiből kikerülő személlyel. Ezt azért tartjuk fontosnak kiemelni, mert bármilyen nehéz is XXI. századi nacionalistaként kimondani, de a régi korok emberének nem feltétlenül a nemzetiségi hovatartozás jelentette az identitásának alfáját, és ómegáját. Természetesen azt sem állítjuk, hogy semmiféle jelentőséggel nem bírt, azonban mindezt a modern kor szemüvegén keresztül érdemileg vizsgálni, megközelítőleg lehetetlen. Fontos, hogy adott történelmi korszakok eseményeire ne próbáljunk olyan szemléletmódokat rákényszeríteni, amik évszázadokkal később jelentek meg a világban. Aki ebbe a hibába esik, az szükségszerűen helytelen következtetéseket fog levonni, melyek alapjai lesznek egy zavaros, ellentmondásokkal tarkított szemléletmódnak.
Vizsgálódásunk második állomása a nacionalizmus gondolatának világrajövetele. A nacionalizmus (születésekor egyház- és királyságellenes baloldali ideológia) ami a XVIII. század végén létrehozta a nemzetállam fogalmát, maga is csonkítással, vérfürdővel született a francia forradalomban. Levágva magát a királyságról, a hierarchiáról és minden magasabb rendű szervező erőről, létrehozva egy tömeget, ahol a kohézió alapja már nem egy szakrális birodalom szolgálata lett, hanem egyre inkább egy materialista, minden tekintélyt elutasító, szimplán nemzeti hovatartozás. Így szorítva háttérbe a minőséget az egyenlőség tévképzete javára, ahogy azt ma teszi az LMBTQ, vagy éppen a BLM. A korabeli úttörők mind szellemi sötétség tekintetében, mind zavaros, vállalhatatlan életútjukat figyelembe véve hasonszőrűek kései utódaikhoz. Az olvasó fantáziájára bízzuk, hogy ki lehet a szadista Robespierre, vagy éppen a teljesen elmebeteg, még a jakobinusok számára is vállalhatatlan, gnóm Marat jelenkori avatárja.
Tényszerű természetesen, hogy a vérben és mocsokban megfogant izmusok nem jöhettek volna létre, ha a szakrális birodalmak erejük teljében lettek volna. Mivel a részletekben való elmerülés csak fölösleges pluszköröket generálna, így a bukás fő okaként az emberi minőség folyamatos romlását nevezhetjük meg, mely nem kímélte az uralkodó, és nemesi rétegeket sem. Évszázadokkal korábban Európa vezetői még létrehozták azokat a soknemzetiségű birodalmakat, melyek virágzást teremtettek a kontinensen, azonban a francia forradalom rámutatott, hogy az akkori vezérek, már nem képesek uralni azt, amit elődeik teremtettek. Ha, pedig a szellemi uralom elvész, akkor a hatalom szertefoszlik.
A nemzetállamok tényleges megszületése után, azonban a nacionalizmus merőben új arculatot öltött. Paradox módon, de az a gondolatiság, ami elhozta Európa egyik fényteli korszakának alkonyát, nem sokkal később már megtartó erőként jelenik meg. A trianoni utódállamokban a magyarság számára közösségszervező, és identitásmegőrző hatást gyakorolnak olyan megkérdőjelezhető történelmi személyek az 1848-’49-es forradalom idejéből, akik például a fentebb említett Marat-t példaképüknek tartották, vagy éppen előkelő pozíciót töltöttek be Szabadkőműves páholyokban. Mindez persze „csak” egy konkrét példa, talán túl konkrét is az írás jellegéhez, de fontos szimbólum. Fontos, és a maga nemében támogatandó szimbólum, mert amikor egy délvidéki faluban Kossuth szobra előtt, március 15-én felzúg a magyar himnusz, akkor ott bizony senki nem a szabadkőművesség elévülhetetlen érdemei nyomán érzi a hazafias büszkeséget, azonban ha mindez nem lenne, akkor végveszélybe kerülne az egyébként is megtépázott magyar identitás. Tehát, ha fentebb azt a fontos állítást fogalmaztuk meg, hogy múltbéli eseményeket nem szabad modern szemüvegen keresztül vizsgálni, akkor most azt is le kell szögezzük, hogy napjaink eseményeit nem szabad múltbéli szemüvegen keresztül vizsgálni, mert alapvetően téves következtetéseket fogunk levonni.
A jelen azt követeli meg, hogy a nacionalizmusra pozitív szemléletként tekintsünk, hiszen a globalista irányzat, melynek köszönhető volt a birodalmak, királyságok szétzúzása “továbbfejlődött”, és már a szétaprózódásból született nemzetállamok létét is törölni szeretné a világtörténelem térképéről. Nem történt más ugyanis, mint a nyílt dinasztikus irányítást és birodalmakat megtorpedózva először nemzeti kormányzást, köztársaságokat hozott létre, az egyértelműen utópisztikus, és destruktív, demokratikus berendezkedést népszerüsítve. Majd mikor elérve célját a restauráció lehetősége is teljes mértékben felszámolódott a tömegek tudatában, akkor következő lépésként az államok szuverenitását támadva, új birodalmat hoz létre. Ezt a háttérből bujtatottan irányítja, fenntartva a délibábszerű, sosem megvalósítható népuralom látszatát, lásd a mai EU. 1945 után a nemzeti eszmét egyöntetűen karanténba zárták, démonizálták a tömegek előtt, elősegítve egy istentelen, nemzettelen, rassztalan és lassan nemtelen fogyasztói világ létrehozatalát, ahol már nincs tényleges, lényegi közösségalkotó identitás. Ennek hiányában közösségek sincsenek, amelyek hathatós ellenállásra lennének képesek a szakrális világ maradékának elpusztításával szemben.
Mivel a nemzettudatot, szemben a királyság eszméjével, még nem sikerült teljesen aláásni és eltüntetni, megragadása lehetséges, sokak számára még értelmezhető, így a nacionalizmus, mint egy identitásformáló lépcső a szellemi restaurációban szükséges és kihagyhatatlan elem. Természetesen személyes szellemi igénylet szerint társítjuk hozzá a nemzeti hovatartozás feletti örök értékek igenlését és védelmét is. Ebben a formában akkor nem egy forradalmi, mindenkit nemzetiségével mérő, köztük egyenlőséget hirdető nézetet kapunk, hanem egy olyan egészséges, megkerülhetetlen keretrendszert, ami homogenitásának köszönhetően amellett, hogy lehetőséget teremt tagjai számára az önszerveződésre, segíti mind a politikai, mind a transzcendens irányok újbóli megtalálását. Innen nézve a nemzeti hovatartozás „csupán” az egyik alap, a magasabb célok felé vezető úton.
Ha különböző nemzetközösségek pedig azonos eszmei célokat tűznek ki, létrejöhet egy együttműködés, amely már nacionalizmus feletti, anélkül hogy az alap bármiféle csorbát szenvedne. A közösségek ilyen konföderatív szervezete pedig kiindulópont lehet a birodalmiság valamilyen mértékű visszaépítésére. Legalábbis elvben ez lehetséges, természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a gyakorlat nem ebbe az irányba mutat. Sajnálatos módon a nacionalista gondolat napjainkra már üldözött kategóriába került, az ennél jóval globálisabb rassztudatról nem is beszélve. Mindenki számára ismert, hogy a szellemi háború immár a nemi identitás lényegességének megkérdőjelezésénél jár. A restaurációra vonatkozó gondolatmenet azonban azért lényeges, mert tényleges szellemi célok hiányában a gyakorlati tevékenység céltalan bolyongássá fokozódik le.
Végezetül szeretnénk néhány szót ejteni a szeparatizmus és az autonómia kérdésköreiről, melyek jóval kisebb szeletei az egésznek, de itt is érdekes ellentmondásokba ütközünk. A szeparatizmus olyan politikai törekvés, mely egy kisebb területet kíván leválasztani egy nagyobb egészből. Azért éreztük szükségesnek definiálni, mert ahogy az ember elolvassa, már érzi is, hogy a magyarság vonatkozásában ez hibás kifejezés, ugyanis mi helyreállítani kívánjuk a nagy egészet. Gyakori hiba, hogy ezen helyreállítási kísérletet a baszk, vagy a katalán törekvésekhez hasonlítják, sőt rokonítják. A Spanyolországban tapasztalható szeparatista cselekmények, azonban épp a trianoni ország-csonkítással állnak rokonságban, hiszen egy történelmi egység felbomlását sürgetik. Persze, meg lehet kezdeni a történészi vitát arról, hogy Izabella és Ferdinánd miért nem a Magyar Apostoli Királysághoz hasonlatos királyságot hoztak létre frigyükkel, és a reconquistaval, de az ezzel kapcsolatos elméleteknek kis túlzással annyi létjogosultsága van, mint amikor valaki az István kontra Koppány konfliktusból azt a következtetést vonja le, hogy a magyar államiság illegitim a kezdetektől, ezzel pedig 1000 évet hajít egy laza mozdulattal a jogszerűtlenség papírkosarába. Ha ezen a vonalon kíván valaki tapogatózni, akkor Dél-Tirol példáját érdemes felhozni, mellyel el is jutunk az autonómia kérdésköréhez. Akár a kulturális, akár a területi autonómia világnézeti, és gyakorlati tekintetben egyaránt igenelhető, sőt kívánatos. Ez, mint megoldás tud megjelenni az elszakított részek magyar közösségei számára, identitásuk megőrzése és részleges függetlenségük szempontjából, ha valaha sikerül valóban kivívni ennek valamilyen formáját. De, ne felejtsük el, hogy maga az ország-rablás is részben ilyen törekvések miatt következett be. Tehát nem árt óvatosnak lenni, mert a kapu, ami reméljük kinyílik Székelyföld autonómiája előtt, másoknak is zöld utat engedhet ebbe az irányba, és itt most nem a többi elszakított nemzetrészre célzunk. Gondoljunk csak a magyarországi cigány Opre Roma párt ez irányú kijelentéseire, ami akár négy északi megyét is érinthetne, még ha ez most pont olyan fikciónak is tűnik, mint Trianon lett volna 1915-ben.
Gondolatmenetünk összegzéseként, az alábbiakat szeretnénk ismételten kiemelni: A régmúlt történelmi eseményeit nem értékelhetjük a mai kor szemüvegén keresztül. Ha mégis ebbe a hibába esünk, akkor legfeljebb stílusunkat tekintve leszünk különbek azoktól az antifasisztáktól, akik szerint Churchill „náci” volt. Egy biztos, a végkövetkeztetés torz képet fog mutatni. Ezen elvet azonban érvényesíteni kell akkor is, amikor napjaink történéseit próbáljuk értelmezni. Ha olyan világnézeti formuláknak akarjuk a modern kor eseményeit megfeleltetni, amik az évszázadok alatt elhalványodtak, esetleg teljesen eltűntek, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy úri igényeinknek az égvilágon senki és semmi nem felel meg. Mindig arra kell törekedni, hogy a körülményeket alakíthassuk, ne pedig azok minket, de irreális elvárások támasztásával semmilyen eredményt nem lehet felmutatni, hiszen a munkát tulajdonképpen meg sem lehet kezdeni. A szellemi igazságoknak mindig csillagokként kell mutatniuk számunkra a helyes irányt, de a formai (tehát világnézeti) szabályok kereteit és jellegét mindig az aktuális kor kihívásaihoz kell megalkotni.
Az egészséges történelemszemlélet oszlopa egy komoly ember világnézetének. Ez azonban úgy alakulhat ki, ha nem ragadunk bele egy-egy történelmi szituációba, ami szubjektív szempontok alapján szimpatikus vagy éppen antipatikus számunkra, hanem rendszert, összefüggést látunk az események sokszor kuszának, és ellentmondásosnak tűnő rengetegében. A modern kori magyar szélsőjobb számára érthető módon a trianoni tragédia egy olyan kérdéskör, melybe könnyen beleragad, leginkább azért, mert paradox módon Trianon igazából nem a halál, vagy a megtörtség szimbólumaként jelenik meg, de még csak nem is egy tragikus történelmi állomásként, hanem egyenesen genezisként, melyből küldetéstudatát és ellenségképeit eredezteti. Nekünk, egy új generáció hírnökeinek kell lennünk, akik rendezik az őskáoszt.
– Nomád és Incze Béla írása / Nacionalista Zóna / Világnézet –
Kapcsolódó:
Trianon 100 – A békediktátumról nacionalista szemmel PODCAST

Vélemény, hozzászólás?