A katonavonat jóllakott óriáskígyó módjára kúszott be a vasútállomásra, majd némi füstölés meg fütyülés kíséretében megkezdte kibocsátani magából a több száz kilométeren keresztül magával hurcolt menetszázadokat. Az emberanyag kisebb mértékben szabadságolásról vagy a hadikórházak valamelyikéből visszatérő veteránokból állt, akiknek a vagonok környékén erélyesen ordítozó altisztek már nem tudtak meglepetést okozni. Tudták, hogy a káplárok és őrmesterek nem azért óbégattak, mert szerelmesek lettek volna a saját hangjukba, hanem mert a fogadó vasútállomás környékén óhatatlanul fellépő kisebb nagyobb mértékű káoszt suttogva nem lehetett kordában tartani.
Lényegesen több odafigyelést igényeltek a katonatömegek zömét adó, frissen kiképzett rekruták. Ezek még a kiképzés drilljét is éppen csak hogy megszokták, tehát a feleslegesnek ítélt vegzatúra eltűrése közben többek engedtek meg maguknak egy-egy olyan javaslatot, ami az altisztek felmenői és a kacskaringós cifra mennykő közötti alkalmi kapcsolat lehetőségét taglalták.
A szállások elfoglalása és a berendezkedés ugyancsak vidám zsibongásban öltött testet. Az utazás hosszú egyhangúsága és az abból fakadó konfliktusok után után most átmenetileg mindenki megkönnyebbült, és a mai napra rendelt szabadidőt igyekezett a lehető leghasznosabban eltölteni. Ez a hely itt még maga az élet: fű, fa, virág, kék égbolt, bolondozás. Amikor majd viszont átkelnek az előttük magasodó domborzati akadályon, az angyalbőrbe bújtatott zöldfülűeket megpróbáltatások és az erőszakos elmúlás ezernyi változata várja a fronton. Sejtették mindezt a józanabb felfogású közlegények, és nagyon jól tudták a tisztjeik is, bár utóbbiak közül a frissen avatott, gyorstalpalóra kárhoztatott hadnagyokat átmenetileg még visszatartották az első vonalbéli szolgálattól. Ezeknek előbb egyáltalán bele kellett szokniuk a háborús taposómalom rendszerébe. Az irodák már szinte várták őket, még ha az ambiciózusabb tiszturak esetében ez a várakozás nem is volt feltétlenül kölcsönös.
A kassai születésű magyar hadnagy nem berzenkedett ugyan ez ellen a rendszer ellen, viszont mégis keresni kezdett valami átmeneti megoldást szerény tapasztalatai kiszélesítésére.
– A kérésed több, mint szokatlan, hadnagy úr – tűnődött el felettese, miközben újabb Honvéd cigarettát illesztett aranyozott végű szipkájába – Persze nem mehetek el szó nélkül a személyes példád kiváló mivolta mellett sem, mivel az elgondolás nem kevés veszéllyel és némi átszervezési feladattal jár. Tudod mit? Bár csak minden ifjú hadnagy ilyen érdeklődő lenne! Egy kis többletmunkába még senki nem halt bele, te viszont nagyon vigyázz magadra, ha már ténylegesen elmerészkedsz a frontig!
A javarészt osztrák, illetve dél-tiroli hadfiak mind elismerően bólogattak, amikor hírét vették a szokatlan kívánságnak. A tisztikarban az az általános vélekedés kapott lábra, hogy ha ez a magyar fiú el nem esik vagy meg nem rokkan idő előtt, akkor mindenképpen nagy jövő állhat előtte. Kevésbé publikus módon, de a biztonságot és nyugalmat kereső, korábban még szerencsésen untauglichnak minősített fél-frontlógósok köre ugyanezt úgy kommunikálta, hogy ez az ember ön- és közveszélyes figura, de minimum százpercentes mesüge.
Indulás előtt viszont a cseh születésű orvos-százados még ezt a vállalkozó szellemű legényt is el tudta sápasztani.
– Ez mindenkire vonatkozik, még a legutolsó bakára is – mutatott a már előkészített injekciós fecskendőre.
– Ezt az orvosságot valami pasztilla vagy por formájában nem lehetne inkább felvenni?
– Nem – reagálta le a helyzetet lakonikus tömörségbe bújtatott vigyorral Hippokratész cselák utódja -, úgyhogy gombold csak ki szépen a zubbonyodat és az ingedet!
A páciens vonakodása minden nemű magyarázat nélkül is nyilvánvalóvá tette, hogy finoman szólva sem rajong a tűvel való böködés élményéért. Ráadásul pont neki már csak az a tű jutott, aminek hegyét az egész század szó szerint a saját testével tompított és görbítette, így leginkább egy miniatűr horgolótűre emlékeztetett. Mindenesetre a beavatkozás valóban megalapozott és célszerű volt, a tífusz- és kolerafertőzéseket elkerülendő.
Túllendülve ezen a kellemetlenségen, a hadnagy már egészen nekividámodva csapta hátba csicskását.
– Készülj fel Mihály, mert mi is megyünk!
– Hová? – A legény kerek parasztarca egészen megnyúlt a csodálkozástól. Nem véletlen, hogy még a legalapvetőbb tiszteletadás formaságokat is elfeledte, de gazdája széles jókedvében ezt most fel sem vette.
– Hát már most elmarsolunk a többiekkel, te egyszerű!
– Értettem – szalutált most már holtsápadtan, de feszesen a közlegény.
– Na, ne keseredj már úgy neki, nem engednek minket ott felejtődni, legalábbis egy darabig még biztosan nem. Csak kikísérjük a többieket, visszafelé meg lehetőleg hozunk pár makarónievő foglyot. Olyan lesz, akár egy kirándulás, majd meglátod.
“Még nem engednek minket ott ragadni, hát még szép. Ezek szerint csak van Isten. Mindenesetre igazán kitalálhatott volna valami más kirándulást is ez a drága lélek.” Csáki Mihály k.u.k. gyalogos baka és tisztiszolga, gúnynevén kutyamosdató imigyen megfogalmazott sommás magánvéleménye már keserű frontélményekből, illetve némi értetlenségből táplálkozott. Mert ez odáig még világos volt a számára, hogy valami szerb csirkefogó Szarajevóban agyonrevolverezte a trónörökös házaspárt, és ezért illett leckét adni nekik. Anno 1914 bosszúszomjas nyarán ő maga is ezért rukkolt be, aztán történt, ami történt. Rövid frontszolgálat után sebesülés, átmeneti leszerelés, majd újabb behívó után egy másik idegen országban másik frontvonal. Éppen ez volt az ő egyszerű lelkivilágának a megfoghatatlan: Miért kell okvetlenül belefolynia ebbe a ronda háborúba lassan a fél földgolyónak? A szerbeket segíti a muszka, de a francia meg még az angélus is, nem beszélve ezekről a csalfa taljánokról. Szép dolog ugyebár a másik segítése, hiszen ha az ember komáját kupán csapják a kocsmában, akkor egyértelmű, hogy hová állunk, na de a koma sógora mellé már nem kötelező odalépni, mint ahogyan őtőle sem lehet elvárni a segítséget. Ugyebár az sem lehet, hogy ennyi fiatalember ilyen mértékben unatkozzon, hogy most mind katonásdit akarjon játszani, mert ennek a játéknak mindig sírás a vége. Még ha egyik-másik félnótás esetleg unja is az életét, még rendben lenne, de azért annyian mégsem bolondulhattak meg, hogy egész hadosztályokat sőt hadseregeket töltsenek fel belőlük. Végül is egyszerű ez, akár a pofon: Valakiknek igenis jó ez a véres felfordulás, hogy az anyjuk sirassa el ezeket az akasztófára valókat!
Jogos felháborodás ide vagy oda, a frontra való kivonulás még a Mihálynál nagyobb emberek sem tudták elodázni. Maradt hát a fogcsikorgató belenyugvás, ami egyfajta nyitánya ennek a feltartóztathatatlan folyamatnak. Következő lépésként valamennyi érintett hátiborjúba csomagolja magánholmiját és a kincstári felszerelést, felveszi a százhúsz darab éles lövőszert, az altisztek állandóan elégedetlenkedő dirigálása mellett sorba rendeződik, és – vár. Olykor idegtépően és indokolatlanul sokat, de vár, akár csak a következő parancsra vagy a menázsiosztásra. Kötelező jelleggel persze még hosszabb vagy rövidebb lelkesítő beszédek és kürtjelek is elhangzanak, a világ valamennyi hadseregében így van ez. Különbség legfeljebb abban lehet, hogy ki hogyan tudja mindezt megélni, főleg mostanában, 1914 után. Honvédelem? Jogos bosszú? Agressziót elhárító hadmozdulat? A lényeg mindig ugyanaz: Menni kell, és nem fog mindenki visszatérni, bármennyire is közös ez az elhatározás.
A tiroli császárvadászoknál, ahol az ifjú hadnagy és legénye is szolgáltak, minden kétséget kizárólag az olasz anyanyelvű dél-tiroli rekruták voltak a legnehezebb helyzetben, hiszen a szembekerült Olaszország haderejének tagjaival akár vérségi kötelék sem volt kizárható. Csáki Mihály ezt el sem akarta hinni első hallásra. Jóhiszeműen csak arra gondolt, hogy kezdetleges német tudására építve valamit nagyon félreértett a sorban hozzá legközelebb menetelő barna képű őrvezető szavaiból. Esetleg még ez a derék atyafi is fogalmazhat pontatlanul, attól még hogy ott virít a gallérján egy krumplivirág.
– Márpedig itt valakinek elfújta az eszét a hegyvidéki szél – ingatta fejét a töprengésbe belefeledkezett tisztiszolga.
– Ne vedd úgy a lelkedre Mihály, nincs ebben semmi ördögtől való – mosolygott gazdája, aki tulajdonképpen egészen szórakoztatónak is találta ezt az egész jelenséget, ami legalább megtört a gyaloglás monotóniáját. – Ezek itt ugyanúgy a mi taljánjaink, miképpen Erdélyben is élnek szép számmal oláhok és szászok. A fő, hogy mind a Szent Korona fennhatósága alatt. Talán a melletted poroszkáló legény nem szereti annyira a paradicsomos mártást, de attól még olaszul dalolhatott felette az édesanyja. Felesküdött arra a zászlóra, amire mi is, és velünk azonos uniformisban verekszik ugyanazért a célért.
Mihály alig láthatóan csak tovább ingatta gömbölyű kobakját, és viaskodott magában, hogy hogy vajon merje-e mondani, amit még elméjében forgat. Egy darabig még spekulált, aztán hangját lehalkítva bár, de mégis előadta gondolatát.
– Hadnagy úr, alázatosan… Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de most az egyszer örülök annak, hogy kevesen vagyunk itt magyarok.
– Kíváncsivá teszel, Mihály.
– Elég az hozzá, alázatosan, hogy ha itt kevesen vagyunk magyarok, akkor valamivel kisebb az esélye annak, hogy tovább adják amit itt most beszélgetünk, mert sajnos nem tartunk össze, amennyire kéne. Elég az hozzá, tisztelettel, hogy én nem tudok bízni az ilyen tarkabarka népekben. Rongyszőnyegben jó, ha sokszínű, katonáéknál már nem annyira.
– Ej, te Mihály, ugyan ne légy már ilyen szűklátókörű! Ne azt nézd, hogy mi választhat el egy másik nép fiától, hanem azt, hogy mi köthet össze! Ha már majd a fronton leszünk, valamennyien együtt fogunk küzdeni és szenvedni. Magyarok, osztrákok, németek, tótok, csehek, oláhok, meg ahány népe csak van a monarchiának.
– Hadnagy úr kérem, mi most mind rámegyünk az olaszokra…
– Persze, hiszen ezért vagyunk itt. Ez a katona dolga. Ezt pont neked magyarázzam, aki már ’14-ben megjárta a szerb frontot?
– Alázatosan jelentem, hogy ott valamicskét egyszerűbbnek tűnt a dolog. A túloldalon a rácok, emerről meg ugye gyüttünk mink, magyarok. Olyanra viszont nem emlékszem, hogy akár az egész ezredünkben hallottam volna idegen szót.
– Ilyen is van, Mihály. Elég jó volt a válasz?
– Alázatosan jelentem, eztet még el is bírnám fogadni…
– Na, hát akkor meg mit filozofálsz, mint valami görög bölcselő?
A derék közlegény nem igazán tudta ugyan, hogy mi is az a filozofálás, de mivel a hadnagyával kezdettől fogva igen közvetlen hangnemet használhatott, ösztönösen feltételezni merte, hogy bírja annak bizalmát. Így aztán nagyot szippantott pipájából, és – biztos, ami biztos alapon – az előbbinél halkabban formálva a szavakat előadta a háborúskodás igazságosságáról és értelméről, valamint esetleges haszonélvezőiről korábban kimunkált gondolatait. A front közelében egy ilyen témájú dialógus – különösen közember és tisztje között – a világ bármelyik hadseregében igen szigorú fenyítés kockázatát hordta magában. Ez alól vélelmezhetően ők ketten jelentettek üdítő kivételt. A hadnagy mindig is koravén gondolkodású volt, amihez a katonatisztek körében cseppet sem jellemző módon még széleskörű civil műveltség is társult. Ehhez a szokatlanul veszélyes gyúelegyhez járultak még hozzá a nagyvárosokban eltöltött évei, és egyáltalán hogy nyitott szemmel járt mindenhol. Nem tudta nem észrevenni sem a háborús idők hozta áruhiányt és árdrágulást, de azt sem, hogy ezeknek mindenképpen megvannak a maga arcátlanul pimasz haszonélvezői is. Miképpen a tanyák és falvak zárt, mégis tisztább közösségeiben a patkány is kisebb feltűnést kelt jelenlétével, attól még megmarad kártékony jószágnak. Jelenlétét a jó szántóvetők persze nem szívlelik, ha tehetik tűzzel-vassal üldözik is, de mégis mintha megtanultak volna együtt élni vele, mondván hogy az is Isten teremtménye. A városokban már némiképp más a helyzet. Kisebb a szabad tér, a patkány viszont ugyanúgy követeli helyét a Nap alatt. Eszik, szaporodik, piszkít. Erőszakosabb, fondorlatosabb, és a körülmények hatására még eredményesebb is. A városi patkány csak a legritkább esetekben rándul le vidékre, mert számára a kávéházak áporodott füstjében egyre-másra repkednek a levegőben a koncot jelentő hírek: mikor-hol-mit-mennyiért lehet beszerezni vagy eladni. Kávéházi Konrád megmarad a hinterland langyos állóvizében, hiszen az összeköttetései által már régen megkaparintotta az untauglich, vagyis az alkalmatlan jelzőt. A háborúskodással járó kellemetlenségeket meghagyja másoknak, ha pedig egy elkeseredett hadirokkant esetleg frontlógósnak merészeli nevezni, sértődötten rendőrért kiált.
Képünk illusztráció, az “Így éltek a pesti zsidók” c. cikkből származik.
A hadnagy minderre csak most döbbent rá igazán. Még elkeserítőbb volt a számára, hogy hagyta magát belevinni egy ilyen kényes témájú beszélgetésbe, amit egyelőre fogalma sem volt, hogy miként is fejezhetne be a legalkalmasabb módon. Hogy némi időt nyerjen, cigarettát kotort elő zubbonya mellzsebéből, majd legényétől tüzet kért. A kavicsos hegyvidéki ösvényen egyenletesen ruppogó bakancsok és tiszti csizmák még megfelelő ritmust is szolgáltattak a gondolkodáshoz. Az első szippantások után nem csak azt érezte, hogy a nikotin jótékonyan szétárad a testében, hanem hogy a válasszal is kész. Hangját viszont az előretolt ellenséges állásokból fellobbanó géppuska-és srapnelltűz örökre elfojtotta.
Szeretnél Te is blogger lenni oldalunkon? Úgy érzed, hogy lenne mit megosztanod a világgal? Készséged van az íráshoz? Küldj egy cikket, szabadon választott témában a nacionalistazona@gmail.com címre, és lehet, hogy holnaptól Te is propaganda divíziónk tagja leszel!
3 Pingbacks