Katonás igazságtétel I. – novella az acélzivatarból

Mivel a magas hegyvidéken sokat késik a kikelet, korántsem meglepő, hogy 1916. április végén a helyettes századparancsnoki feladatokat ellátó báró Lukachich Ákos főhadnagy még igen télies körülmények között foglalta el új beosztását.

Kicsit az “új seprű jól seper” elve mentén haladva azzal igyekezett meghálálni a karrierje szempontjából szép kihívást jelentő pozícióját, hogy mindig mindenhová elsőként érkezett, és mindenhonnan utolsóként távozott. Nem volt olyan dolog, ami szerteágazó figyelmét elkerülte volna. Jóformán mindenhol ott volt, mindent észben tartott, és persze észrevételezett is. Felváltva biztatott, dicsért, és korholt. Kínos pedantériája miatt eleinte az egész század félte, majd egyre inkább tisztelni kezdte, mert szigorúsága következetességgel párosult.

Most is elsőkézből értesült az ellenséges csapatok mozgásáról, és meg is tette a szükséges ellenlépéseket. Mindez korántsem volt indokolatlan, mivel a megfigyelők szokatlanul nagy csapatmozgásról tettek jelentés. Valóban: A szomszédos hegy lábánál apró, lassan araszolgató pontocskák sokaságát már szabad szemmel is jól ki lehetett venni. Egy teljes alpini zászlóalj vonult fel az osztrák-magyar állások ellen, amelyek viszont jóval magasabban helyezkedtek el. Egyértelmű céljuk ezek lerohanása volt, ami tüzérségi előkészítés nélkül meglehetősen öngyilkos vállalkozást sejtetett a nyílt terepen.

Mindezt nagyon is jól tudta az olasz alpinik zászlóaljparancsnoka is, de vérbeli katonaként nem okvetetlenkedett, hanem cselekedett. A felsőbb parancsnokság megígérte ugyan a tűztámogatást, bár olyan szegény még senki sem volt, hogy ígérni ne tudjon. Mindenesetre a nehézfegyverzet beérkeztéig előre hajszolták a hegyivadászokat. Az olasz hadvezetés ki kívánta aknázni a verőfényes szép időt, mivel a Nap pont az osztrák-magyar katonák szemébe sütött. Ezen körülmények mellett mindkét tábor tagjain végigborzongott az ilyenkor szokásos harctéri idegesség. A legénység lázasan igyekezett végrehajtani az altisztek által ordítva-pattogva továbbított tiszti utasításokat, miközben a még puskaport nem szagolt újoncok remegő szájszéllel várták a tűzkeresztségüket. Ezeknek a zöldfülűeknek persze az idősebb bakák cseppet sem örültek, hiszen ütközet alatt nagyon sok minden áll vagy bukik azon, hogy az ember mellett milyen harcértékű harcos is van állásban. Ezen logika mellett még a sokat próbált altisztek sem voltak felhőtlenül nyugodtak, hiszen a rettenetes tiszti veszteségek pótlására mostanában egyre inkább csak tartalékosokat vezényeltek a harctérre. – Nem milícia, vagy polgárőrség ez, kérem – dünnyögték ilyenkor berzenkedve a sok tanító, mérnök, és más egyéb “nadrágok” ember láttán. Ezek ugyanis valamennyi jó tulajdonságuk mellett is gyakran bizonyultak a hadi mesterségek analfabétáinak.

Üdítő kivételt jelentett tehát Lukachich főhadnagy, aki tényleges tiszti sarzsijával, valamint rátermettségével bevallottan, míg a bárói mivoltával magyarázott eleganciával be nem vallottan épített maga köré komoly nimbuszt.

Most is nyugodt hangon intézkedett, miközben szeme elől el sem vette látcsövét. A felvonuló ellenséges csapatok még a kézifegyverek hatósugarán kívül álltak, mire az utolsó pillanatban megszólaltak az olasz hegyitüzérség ütegei, így az előrenyomuló alpinik végül mégsem maradtak tűztámogatás nélkül. Az olasz ágyúk hatását a dilettánsok csupán átkozták, míg a lovagias felfogású hozzáértők fogcsikorgató elismeréssel adóztak azok ügyes telepítése előtt. Itália hegyi tüzérei valóban mesterei voltak a természetes akadályok leküzdésének, fegyverek pedig szintén kiválóaknak bizonyultak.

A lövedékek nagy számban, és egyre közelebb csapódtak be Lukachichék állásaihoz, így az ott lapuló moccanni sem mertek. Nekik sajnos nem volt ilyen kiváló anyagi hátterük, így kénytelenek voltak szimplán reménykedni, hogy minél kisebb károkat okoz majd az ólomzivatar. Minden egyes becsapódó lövedék elvégezte a rábízott rombolás munkáját: a délceg sziklaormok apróbb kövekké, a szálfák pozdorjává, a szépreményű fiatalemberek pedig felismerhetetlen húsmasszává romlottak.

A zárótűz forró fémfüggönye mögött továbbra is rendületlenül haladtak előre az alpinik. Titokban maga Lukachich báró is őszinte elismeréssel adózott ellenfelei jól képzett mivolta előtt. A technikai és anyagi fölény csupán egy dolog, de például a hóakadályok leküzdésének még békeidőben és szimpla túrafelszereléssel is egész embert kíván, nem hogy talpig fegyverben, alakzathoz igazodva. Magukat a rohamozó alakulatokat is felkészült altisztek vezették, akik – bár a védelemben kuksoló osztrák-magyar csapatok még kényszerű hallgatásba burkolóztak – nem engedték, hogy az egységek összetorlódjanak. A védők számára még mindig túl nagy volt a távolság, ugyanakkor a tüzérségi megfigyelők és a géppuskások alig várták a visszavágás lehetőségét. Az inas ujjak ráfeszültek az elsütőbillentyűkre, a harci láztól pedig már a jéghideg fém is szinte izzani kezdett. Mivel azonban a távolság viszonylag lassú ütemben fogyott, a várva-várt tűzparancs még mindig nem akart elhangzani.

Lukachich báró civilben szenvedélyes vadász volt, bizonyára ezért maradt katonatisztként is a biztos célzásra építő tiszta találatok elkötelezett híve. A feszültség beosztottjai körében is egyre növekedett, de a főhadnagyhoz senki sem mert kérdést intézni. Amaz csak némán pásztázta a tájat, majd nagy sokára szólásra nyitotta ajkát. Hangot viszont még a hozzá legközelebb állók sem hallhattak tőle, mert a háborús kakofóniát is felülmúló, földöntúli hangorkán nyomta azt el.

A felfoghatatlan erejű jelenség mindkét tábor tagjainak szívét megdermesztette, de igazi aggodalomra most mégis a támadó félnek volt oka. A lavina néven ismert hó-és jégförgeteg egyenesen feléjük tartott a szomszédos hegyoldalból. Elmenekülni vagy elrejtőzni teljességgel lehetetlen volt. Néhány percig tartott csupán az egész, de a hatás leírhatatlanná vált: a szűk völgyet immáron még vastagabb hóréteg fedte, emberi jelenlétének pedig nyoma sem maradt. A nemrég még támadásra felvonult alpini zászlóalj szó szerint eltűnt a föld felszínéről. Tüzérségük a tragédiát követően be is rekesztette tevékenységét, amit alighanem nem kevés zavarodottság is indokolt. Hadvezetésüknek időre volt szüksége, hogy egy újabb támadási hullámot indíthassanak, de mindenek előtt persze az esetleges túlélőkre is figyelmet kellett fordítani. A vöröskeresztes karszalagot viselő szanitéc alakulatok ki is rajzottak a szerencsétlenség helyszínére, hogy megkezdjék a mentést, de mire ennek a műveletnek a végére értek, mintegy 278 olasz családnak kellett hivatalos részvéttávitatot címeztetni.

A monarchia katonái részben megdöbbentek, de részben még is könnyebbültek. Az eseményeket hátrébb húzódva, cigarettázva-diskurálva tárgyalták ki. Az állandó őrség tagjai persze nem lehettek ilyen szerencsések, itt az idő múlatására csak jóval kevesebb lehetőség kínálkozott. Erre vélt egyéni megoldást találni az egyik újonc császárvadász: fegyvere célgömbjét az egyik, veszélyesen közelre tévedt szanitéc alakjára illesztett, és még félhangosan morfondírozott is mellé.

– Még úgy sem lőttem ki közületek egyet sem, légy hát te az első!

– Közlegény, hozzám! – csattant a háta mögött egy ellentmondást nem tűrő, magyaros akcentusú hang – Hogy hívják magát? 

– Alázatosan jelentem, Friedrich Steiner. 

– Hallottam és láttam, hogy mire készül, Steiner. Maga tényleg képes lett volna ekkora távolságból agyonlőni egy embert? 

– Mint egy kutyát, főhadnagy úr kérem – húzta ki magát az egyébként görbe hátú emberke. – Odahaza tagja voltam a sportlövész klubnak. 

– Sportlövész klub, aha. Értem. Derék dolog, csakhogy ez itt most a front, és az még ott nem a céltábla, hanem egy másik ember. Még, ha háború van is, halottakat szállító és sebesülteken segíteni akaró fegyvertelen szanitécekre nem lődözünk. De tudja mit, Steiner? Most éppen ráérek, megtanítanám magát valamire. A puskáját tegye le, és álljon oda a sziklafalhoz!

A baka gyanútlanul engedelmeskedett az utasításnak, és elballagott a körülbelül tíz méternyire lévő sziklához. Még még fordulni sem volt ideje, mikor revolver dörrent, és az ifjú sportlövész halálra váltan konstatálta, hogy kincstári sapkája bizony keresztüllőve röppen le a fejéről.

– Nem tudom, hogy mennyire esett magának rosszul, de nem is érdekel. Mindenesetre most már talán tudhatja, hogy milyen érzés lehet, amikor a fegyvertelen emberre rálőnek. Kérdése van? Végeztem!

Egy katona kérdései – novella az acélzivatarból