Katonás igazságtétel II. – novella az acélzivatarból

Retkes Tamás történész is író szakmai ismereteit jó ideje közvetíti a szépirodalom csatornáján. Regénysorozata hiánypótló, hiszen egy tabusított világnézet közvetítését tűzte ki célul. A Nacionalista Zóna új sorozata “novellák az acélzivatarból” címmel biztosít felületet rövidebb hangvételű írásainak, melyeken keresztül a mindenkori katonai erények bemutatására törekszik a szerző.

A hegyek szikláinak megvolt az a jó tulajdonsága, amit a gazdag szókincsű költők sem igazán magasztaltak, nem hogy a földön két lábbal álló katonaemberek: Ez pedig maga volt a végtelen hallgatás. Az erdők szószátyár mátyásmadaraitól eltérően a kövek zokszó nélkül eltűrtek minden tevékenységet, amit rajtuk vagy bennük zajlott, nem tudósítván a békétlenkedő feleket egymás tevékenységéről. Mindez csupán azért lehet érdekes kérdés, mert eleve nem minden hadmozdulat zajlott a hadviselők érzékszervei által nyilvánvaló módon. Márpedig a sziklák semleges módon, a szövetségi rendszerhez való hovatartozást figyelmen kívül hagyva rendre elfedték a hadinépek ténykedéseit.

Az emberi természet mindezt a belé plántált önzésnél és hálátlanságnál fogva teljesen természetesnek vette, és iparkodott a maga hasznára kamatoztatni. Élen járt ebben az olasz hadvezetés, mely a Col di Lana csúcsa elleni véres kudarcba – pontosabban hólavinába – fulladt áprilisi attak után új, speciális eszközökkel kísérelte meg az áttörést kierőszakolni. Itália valamennyi szegletéből ide gyűjtötték a nélkülözhetőnek vélt alagút- és bányatechnikai gépeket, valamint az ezekhez értő vájárokat. Csillésnek megtettek egy seregnyi bakát, és az eredetileg békésebb, termelő munkára kitanított bányatisztek vezényletével lendületesen haladt a munka.

A Központi Hatalmak jelenlévő harcosai sem tétlenkedtek, hiszen a napi szintű tüzérségi belövések és apróbb csatározások mellett állandóak maradtak az erőszakos felderítések és persze a szimpla járőrtevékenység is. Ez utóbbiak egyik állandó szervezője és vezetője Garas István, egy vállalkozó szellemű káplár volt. Annak idején, amikor az első ilyen életveszélyes kiruccanásra kerestek résztvevőket, Garas csakis azért jelentkezett önként, mert a sikertől némi jutalomszabadságot remélt. A katonai behívóját ugyanis mint fiatal házasember, jóformán az esküvőjéről kilépve vehette át, tehát a szerelem és a féltékenység kellő mennyiségű robbanékony gyúelegyet adott vakmerő tetteihez. Felettesei általában csak a vakmerő harcos mintapéldányát látták benne, noha ő maga nem is vágyott szélesebb körű elismerésre. Sajnos eddigi, az önkéntes vállalkozásokra épített tervei sorra visszafelé sültek el: Siker esetén rendre begyűjtött néhány kisebb sérülést, illetve parancsnoka a világ minden kincséért sem engedték volna haza. “Garas, a Monarchia haderejének pontosan ilyen katonákra van szüksége. A magafajták adják ennek a hadseregnek a gerincét, tehát magának itt a helye.” – Ez volt a rendre visszatérő szlogen némi vállveregetően vigasztaló tónussal. “Már intézkedtünk az előléptetéséről.” Így aztán a sorállományú közlegényből egykettőre őrvezető, majd tizedes lett. Noha nem kimondottan ilyen lovat akart, a hazautazás reményének lángocskáját immáron mint tisztes iparkodott táplálni.

Az idő előrehaladtával aztán egyre nehezebb volt a csüggedő emberanyagból az önkéntes harccsoport-keretet kiállítani, így Garas tizedes egy hagyományos módszerhez folyamodott: A csapattisztek tudtával és beleegyezésével kijelölte a soros vállalkozókat. A többiek hiába is próbáltak előle elbújni, mert ő bárkit bárhonnan képes volt felkutatni, és bekényszeríteni a sorba. Aktuális “kedvence” egy renitens viselkedésű közkatona, Friedrich Steiner volt, akinek legutóbbi húzásáról első körben értesült. E tekintetben a tizedes egy húron pendült főhadnagyával, így készségesen vállalta a további regulázásra szóló néma felkérést.

Jóllehet Steiner nem volt az a tőről metszett Grál lovag alkat, de ostobának sem volt nevezhető, így aztán valamennyi fogcsikorgatása ellenére is némán engedelmeskedett. A tisztes csendes elégedettséggel nyugtázta apró győzelmét.

A vonalügyeletes Lukachich báró megadta a nehezén összegereblyézett különítménynek az ellenőrizendő terület irányát és körülbelüli nagyságát, valamint kiosztatta a szükséges felszerelést. Noha nem lett volna feladata, itt is a legapróbb részletekre kiterjedően maga ellenőrzött le mindent. Steinert leszámítva mindenki hálás volt ezért a fivéri gondoskodásért. Alkatánál fogva sem felejteni, sem pedig megbocsátani nem volt hajlandó, a jellembéli fejlődés pedig fel sem merült. Csakis a génjeiben hordozott gyűlölet és bosszúállási hajlam volt az, aminek teret kívánt engedni – az első adandó alkalommal. Ezen alapállása mellett még parancsnokuk eligazítást tartó szavaira sem figyelt.

– Déli irányba tanácsos haladni. Az itteni hegyi ösvényeket még idáig mi tartottuk ellenőrzésünk alatt, szeretném ha ez így is maradna. Nem mellesleg pedig roppant gyanús a számomra, hogy az olaszok milyen kevés emberrel jelentkeznek mostanság. Lehet, hogy a front más szakaszaira vitték őket, de az sem zárható ki, hogy valami egyebet terveznek. Személy szerint erre is kíváncsi lennék, tehát a beszámolókon kívül nagyra értékelnék egy-két hadifoglyot is. Végezetül annyit mondhatok, hogy ha kérek valamit, akkor ígérek is érte. Aki pedig teljesít, annak adok is. Vezető beosztású tisztként módomban áll a legjobb teljesítményeket jutalomszabadsággal honorálni. Kérdés van? Végeztem! Katonaszerencsét!

A maroknyi hadinépre felvillanyozó erővel hatottak parancsnokuk szavai. Indulás előtt még körbejárt a főhadnagy által felajánlott kulacsnyi rumos katonakávé, hogy a hűvös éjszakában se fázzanak, és éberek lehessenek. A felhős, sötét éjjel segítette a felderítőket abban, hogy észrevétlenek lehessenek, de Garas javallatára még valamennyien be is kormozták arcukat és kézfejeiket. Minden feleslegesnek ítélt holmit hátrahagyva, laza alakzatban haladtak, ügyelve minden apró neszre. A lefedett területet növelendő, az egység tagjai oldalirányba is széthúzódtak, így küzdve le a kevésbe meredek sziklákat. Steiner kissé le volt maradva, mert folyamatosan a terepet kémlelve araszolgatott előre. Végre megtalálta, amit idáig keresett, és egy szűk hasadékba dugva jobb lábát, hozzákezdett a megtervezett színi előadáshoz. Fájdalmas arckifejezést öltve felszisszent, és fojtott hangon odaszólt a tőle legkisebb távolságra lévőhöz.

– Hé! Várj meg bajtárs, megsérültem!

– Szólok a tizedes úrnak – jött a túlbuzgó kamerád cseppet sem megnyugtató válasza. Minek a fenének kell ide ez a vaddisznó Garas, mikor nem is felcser ő, csak a Lukachich ölebje?!

– Steiner, már megint veled van a baj – modult fel a tisztes -, ráadásul ebben az átkozott sötétben semmit sem látni. Tovább tudsz jönni? 

– Megpróbálom – hörögte amaz elfúló hangon, majd le is rogyott a földre.

– Fél lábbal még vissza tudsz sántikálni a mieinkhez. 

– Az talán még menni fog. Sajnálom, hogy így alakult, bajtársak. Katonaszerencsét! 

A rutinos frontkatona Garas a többiektől eltérően nem szánalommal, hanem sokkal inkább gyanakvással nézett a nyögve-sántikálva távozó Steiner után.

– Várj csak! Adok neked valamit, amitől gyorsabban tudsz majd haladni – és azzal az észrevétlenül elővett zsebkése hegyével gyors egymásutánban kétszer is Steiner alfelébe bökött. Erre az alternatív gyógymódra a szimuláns úgy reagált, ahogyan azt elvárni lehetett: zergéket megszégyenítő magasságba szökkent, és talán még futásnak is eredt volna, ha ebben nem akadályozzák meg a többiek. Garas kebelbarátja, Markus Lunder nemes egyszerűséggel úgy csapta fültövön, akár a nyulat szokás.

– A küldetés végeztével majd hadbíróság kezére adjuk ezt a nímandot. Kötözzétek meg, és a szájába gyűrjétek a sapkáját, nehogy valami galibát csináljon itt a hátunk mögött! 

A kijelölt műveletre végül nem kerülhetett teljes egészében sor, mert egy hasonló erejű olasz egység fogta körbe a meglepett felderítőket. Nem keresték ők az oroszlánt, csupán a nyomát, de ha már harc, hát akkor legyen harc! A hajnal első derengésénél már láthatóvá vált hogy a miniatűr frontvonalak milyen közel, szinte karnyújtásnyira kerültek egymástól. A lőfegyverek használatát éppen ezért mindkét fél kerülte, a küzdelem így a klasszikus kézitusa alakját vette fel. A hegymászáshoz használatos csákányok élesen csattantak a furkósbotok módjára forgatott karabélyok tusán, a bajonettek acélhegye pedig már olykor a felragadott köveken akadt meg. Mindenki csak zihálva, ordítva próbálta védeni a saját testi épségét, miközben ellenfele gyenge pontját kereste. Garas egységében már többeket megsebesítettek vagy megöltek, de az Alpinik így is inkább csak a meglepetés erejével tudták nagy nehezen felülkerekedni. Az ütközet végeztével ellátták a sebesülteket, összeszedték a halottakat, és indulni készültek, mikor az olasz egység parancsnoka szó szerint belebotlott a földön kötözött sonkaként heverő Steinerbe.

– Hát ez? Csiklandozzátok talpra, velünk jön! 

A kellően megfáradt kis karaván meglepő gyorsasággal célba ért, egy előre tolt olasz állásba. Az itteni parancsnok – egy folyton hadonászó sovány főhadnagy – csak több órás várakoztatás után fogadta övéit. Első reakciója az volt, hogy leordította a járőrök haját.

– Az ördög vinné el azt a virtuskodó szicíliai tempótokat! Mégis mire volt ez jó? 

– Túl közel jöttek signore, és különben is hoztunk foglyokat. 

– Miért nem lehetett őket eleve megadására szólítani? Ilyen körülmények között nem érdekelnek a foglyok, ti pedig táguljatok a szemem elől! 

A sovány főhadnagy nem csak mediterrán temperamentuma, hanem a feladatából fakadó túlterheltsége miatt is volt ilyen harapós. Némi további zsörtölődést követően inkább megivott egy pohárka vörösbort, majd cigarettára gyújtva mégis ránézett a foglyokra.

Azok rangidős tisztesüket, Garast eleve holtan cipelték magukkal. A káplár nem volt hajlandó megadni magát ellenfeleinek, mert hitt a saját győzelmükben, és hogy nemsokára hazatérhet ifjú asszonyához. Két másik osztrák katona a beérkezést követően szenvedett ki szúrt sebektől, de a többiek nagyjából épségben voltak. Idáig csak a nyelvi nehézségek miatt nem fogták még vallatóra, illetve az eleve megkötözött osztrák bakát nem is oldozták el. Úgy bölcselkedtek, hogy a saját társai biztosan nem valami úri passziónak hódolva a vonták ki a forgalomból.

A fáradt és elfoglalt tisztnek éppen ez a nem hétköznapi látvány csigáztatta fel az érdeklődését. Tűrhetően beszélvén németül, megszólította ezt a figurát, hátha esetleg pont az ő ügynökük.

– Maga miért van megkötözve? 

– Mit is mondhatnék főhadnagy úr kérem? Nekem már elegem van ebből az egészből, magának talán nem? 

– Én tiszt vagyok – jött a jéghideg válasz erre a stréberkedésre.

– Már bocsánat, de muszáj mindenkinek ilyen mereven hozzáállnia? Én például, mint életrevaló és életigenlő ember, üzletet ajánlok maguknak. Eleve részt sem vettem a harcban, még csak a puskámat sem sütöttem el soha. Miért kellene azt erőltetni, ami nem megy? Szóval elmondok maguknak mindent, amit csak erről a frontszakaszról tudok, és önök futni hagynak. Akik az állások a maradnak is jobban járnak, hiszen kultúrnépként nem egymás kiirtása a cél. Lehet spórolni azzal a hadianyaggal is. Végül maga a háború is megrövidülhet. Maga felőlem lehet katona, de én még hadd legyek csak üzletember, és tényleg mindenki jól jár. 

– Osztrák katona létére igen különösen gondolkodik. 

– Oh, kérem, ez csupán egy uniformis itt rajtam, mint ahogyan nekem is csak az állampolgárságom osztrák. Tudja… 

– Azt tudom, hogy maga csak elő akarja itt adni magát, miközben semmit sem tudhat, hiszen egyik szavával agyonüti a másikat. Már most elegem van magából! Maga és a fogolytársai olyanok, mint a salak és a színarany. Uraim – fordult az egyre jobban elképedő bakákhoz -, önök természetesen hadifoglyok, de tisztességes küzdelemben legyőzött, lovagias ellenfelekként kezeljük önöket. Attól, hogy hadat viselünk, a tisztelet még kijár – majd azzal az olasz főhadnagy feszesen szalutált.

– Maga viszont – fordult vissza Steinerhez – becsületes embernek alkalmatlan, így katonának is hitvány. Be kell valljam, hogy mivel undorodom a magafajta ocsmány férgektől, a legszívesebben itt helyben keresztüllőném. 

Az őrség tagjai hátrább kísérték foglyaikat, akik jóformán csak akkor ocsúdtak fel az események okozta sokkból. Egyenlőre még csak szó sem esett, elvégre mindenkinek megvolt a maga keresztje. A “ma nekem, holnap neked” elve alapján mindkét fél bele tudta képzelni magát a másik helyzetébe. A frontkatona mehet majd vissza a barlangszállására, még a szűk-sziklás víztelen lövészárokba. A hadifoglyoknak viszont az összes bizonytalanság és gyötrelem ellenére is legalább nemzetközi szerződések szavatolják testi épségüket. Ezek alapján mindkét hadviselők fél képviselői némileg irigyelték a másikat, illetve önmagukat is szánták, hiszen mindent egybevetve senki sem volt éppen egy főúri helyzetben.

Még egy dolog volt, amiben a vérbeli katonák minden különbözőségük mellett is egyet tudták érteni: az árulók maradéktalan megvetés. Steineren az egyébként korrekt viselkedésű őrök valamennyien vágtak egyet-egyet a puskatussal, míg társai egyelőre csak hátat fordítva kiközösítették. Zord tekintetük és ökölbe szorított kezük vajmi kevés jóval kecsegtetett. Miután rádöbbent, hogy őrzőik csak olaszul beszélnek, a nyomorult afféle nemzetközi egyezményes jelet alkalmazva térdre rogyva, és összekulcsolt kezekkel gesztikulált. Korábban sosem tett így, hiszen máshogyan imádkozott, de most ezt találta a legalkalmasabbnak.

A kijelölt őrzési helyre érve az őrség rangidőse magához intette az egyik foglyot, és a nyelvi nehézségeket csak metakommunikációval leküzdve, annak kezébe nyomott valamit. Ezt követően még jelentőségteljesen Steiner felé köpött, majd beosztottjainak hátra arcot vezényelve, lényegében magukra hagyta őket. A foglyoknak sem kellett több, hanem legott röpgyűlést tartották. Steiner ekkor már jeges verítéket érzett csorogni a hátán, gyomra diónyi méretűre zsugorodott, lábai pedig megállíthatatlanul reszkettek. Életösztöne utolsó fellobbanásával menekülni, vagy legalábbis kiáltani és könyörögni szeretett volna nyomorult életéért, de erre már nem maradt ereje.

Tüntetően nagy távolságra a közömbösen viselkedő őrök, tőle karnyújtásnyira a nemrég még elárulni akart fogolytársak. Ők lettek volna azok, akikkel sorsközösséget kellett volna vállalnia, majd ellenük fordulva csak tetéződött a saját baja. Reszkető félelmében inkább lehunyta szemeit, majd amikor ismeretlen idő eltelte után kinyitott, egy embergyűrűt talált maga körül. Az áthatolhatatlan falanx tagjai valamennyien ellenséges pózt vettek fel, tőle mintegy 10-12 lépésnyire. Nem hazudtolva meg önmagát, inkább újra behunyt szemeit, de egy sztentori hang ellen képtelen volt bármit is tenni.

– Friedrich Steiner közlegény! Gyávaságért, dezertálási és hazaárulási kísérletért ezennel halálra ítélünk. Az ítélet azonnal végrehajtandó. Istennél a kegyelem! 

A rögtönzött vérbíróság statáriális halálraítéltje még fájdalmasan érezte a testére záporozó kődarabok közül az elsőként, de végül ez a fájdalom is megszűnt – miképpen ő maga is távozott az élők sorából.

A front farkastörvényeihez nem alkalmazkodót felfalták a front farkasai, mert sem a jó, sem pedig a rossz körülmények között nem akart a falkával tartani. Ez a közösség pedig nem nyújtott be kérvényt hozzá, de nem is tűrte el a hitványságot, hanem kivetette magából. Az otthon maradottak ebből annyit érzékelhettek, hogy katonafiukat elemésztette a Nagy Háború gyehennája.

Bizonyára az ilyen esetekre mondják azt, hogy a távolság leegyszerűsíthet történéseket, és enyhítheti a fájdalmat. Csak ahol ember harcol ember ellen, ott csúcsosodik ki igazán a veszteség és a veszteség közötti ordító különbség: Ami az egyik csoportnak fájdalmas seb, az a másiknak csupán a jogos büntetés végrehajtása, vagy a küzdelem része.

– Retkes Tamás / Örökség / Nacionalista Zóna –

Katonás igazságtétel I. – novella az acélzivatarból

Egy katona kérdései – novella az acélzivatarból