Retkes Tamás történész is író szakmai ismereteit jó ideje közvetíti a szépirodalom csatornáján. Regénysorozata hiánypótló, hiszen egy tabusított világnézet közvetítését tűzte ki célul. A Nacionalista Zóna új sorozata “novellák az acélzivatarból” címmel biztosít felületet rövidebb hangvételű írásainak, melyeken keresztül a mindenkori katonai erények bemutatására törekszik a szerző.
A tiszt remegő kézzel csúsztatta zubbonya bal felső zsebébe a rózsafüzért, majd zsebkendőjével megtörölte jeges verejtéktől gyöngyöző homlokát. Mintegy visszatérő pótcselekvésként még egyszer megtapogatta a zseb felületét, hogy vajon tényleg ott dudorodik-e a drága családi ereklye, majd a sziklába vájt fedezék túlsó falánál kucorgó legényére pillantott. A derék tisztiszolga eddig bóbiskolni látszott, de gazdája pillantására egyből megelevenedett mert szapora pislogásba kezdett. Jóllehet a százados igen gyatrán érezte magát, ezt a problémát nem kívánta kivetíteni a környezetére, így jobb híján inkább beszélgetést kezdeményezett csicskásával.
– Te sosem imádkozol, fiam?
– Alázatosan jelentem, nem szoktam.
– Miért nem? – préselte ki magából a kurta kérdést gazdája. Most még ez a tőmondat is óriási erőfeszítésébe került.
– Alázatosan jelentem, gyermekkoromban kaptam egy irdatlan nagy fülest a plébánostól, mert a templomkertben kiszedtem a gesztenyefára rakott madárfészket. Igaz, eredetileg ministrálnom kellett volna, de engem a gesztenyefa meg a madárfészek jobban érdekeltek. Úgy voltam vele, hogy a pap azt a gyereket üsse, amelyiket ő neveli.
– Szóval akkor azóta nem mész a templom környékére sem?
– Alázatosan jelentem, ez pontosan így van. Nagyon jól megvagyok a papok meg a szertartások nélkül is.
– Elég rosszul teszed, édes fiam. Hidd el, mindannyian a Teremtő kezében vagyunk.
Itt már mindketten hallgatásba burkolóztak. A tiszt nem igazán bírt, a közlegény viszont nem akart jobban belemélyedni a nem mindennapi kérdéskörbe.
Egy morva születésű százados személyében megérkezett a vonalügyeletes váltás. Az ilyenkor szokásos protokollt követően a frissen érkezett tiszt nem mindennapi megjegyzéssel bátorkodott élni.
– Százados úr kérlek, te beteg vagy? Pardon, eleve rossz volt a kérdés, hiszen pocsékul nézel ki. Még az a jó, hogy leváltottalak, talán menj is rögtön a gyengélkedőre!
Jóllehet a másik százados egyébként mindig sápadt arcát most a láz rózsái borították, valamint egész testét rázta a vacogás, makacsul csak a fejét rázta.
– Még az este kiküldtem egy járőrt, ami nem tért vissza. Aggódom azokért fiúkért.
– Amilyen rossz bőrben vagy sokkal inkább magadért aggódj!
– Azokat az embereket én küldtem ki. Megvárom őket. Nem is, inkább kimegyek eléjük.
– Már megbocsáss kérlek, de te nem vagy egészen normális.
Tiszttársa mindezt nagyvonalúan ignorálta, majd felállt ültéből. Ez a mozdulatsor eredetileg talpra ugrás szeretett volna lenni, de jelenlegi állapotában csak egy ilyen bizonytalankodó talpra kászálódásra futotta.
– Százados úr, alázatosan… – próbálta tartóztatni hűséges szolgája, de azt még félre tudta seperni. Tántorogva megindult a fedezék kijárata felé, majd egy tompa csattanást követően elterült a padlón. Kellett hozzá pár pillanat, mire a jelenlévők megfelelően tudták értékelni a helyzetet. A százados mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, ugyanakkor a homlokán a felrepedt bőr alól halványan szivárgó vércsík jelent meg. A lelkiismeretes csapattiszt lefejelhette a fedezék alacsony szemöldökfáját, ebből eredt felszíni sérülése. A kialakult helyzeten békeidőben akár nevetni is lehetett volna, csak hogy ez nagyon nem békeidő volt.
– Jobb is ez így mindenkinek – sóhajtott a morva százados, majd a tisztiszolgákhoz fordult – Ketten vigyétek le a százados urat a völgybe, ott majd ránéznek a doktorok. Hátha csendes napunk lesz ma, és ott legalább nyugodtabb körülmények között gyógyulhat. Mindenféleképpen jobb lesz ott neki, begyógyszerezik, nem pedig itt fúvatja magát a széllel ezen az átok érte hegycsúcson.
A lebetegedett tiszt csicskása tehát kötelességtudóan összecsomagolta úgy gazdája, mint a saját holmiját, majd a tetemes málhákhoz még odakanyarította a puskáját is, és türelmesen várta, hogy az önkéntesnek kijelölt kamerád megmarkolja végre a hordágy elejét. Ő maga csupán némi szuszogást produkált, míg a Herbert névre hallgató kis osztrák fiú még málhák és fegyverzet nélkül is csak kínosan feszengett.
– Na, akkor indulhatunk is, koma – indítványozta amaz, magáról megfeledkezve magyarul. Az osztrák fiú legfeljebb csak a gesztust érthette, de nagyot fohászkodva végre csak elszántan magát a cselekvésre.
Mikor végre elindultak, az éles ellentét látványát maga a morva százados sem állta ki mosolygás nélkül. A magyar legény igazi tagbaszakadt óriás, tetézve a már említett csomagokkal, a hordágy végén ballagott. Elöl botorkáló, nyeszlett kis osztrák bajtársa viszont leginkább úgy festett, mintha egy alultáplált tüdőbajos és egy vérszegény vegetáriánus házasságából származott volna. Így a magyar részről született “no, ballaghatunk, koma” gondolata csak igen felemásra sikeredett.
A pirospozsgás, erőtől duzzadó magyar – civilben kőművessegéd – szinte tolta maga előtt a keskeny ösvényen ezt a penészvirágot. Ő leginkább azzal volt elfoglalva, hogy valamennyire tarthassa a tempót, míg a mögötte ballagó “koma” unalmában ravasz módon előadott elfoglaltságnak engedett teret. Mint aki csak valami magyar népdalt dúdolgat a bajsza alatt, egyedi dallamra maga elé mormogta meglátásait.
“Az a fazsindelyes házban sikoltozások közepette e világra született édesanyád annak idején savóval táplálhatott anyatej helyett, később pedig hírből sem ismerhetted a füstölt szalonnát meg a vöröshagymát. Amelyik orvos téged meghagyott, az vagy rövidlátó volt, vagy részeg, esetleg végtelen jóindulatában nem akarta hogy szegény jó anyád tejlázat kapjon. Remélem nem sok ilyen katonája van az öreg Ferenc Jóskának, mert akkor tényleg kár is a munícióért: Akár már ma kapitulálhatunk. Egyáltalán, mihez a búbánathoz is kezdenétek nélkülünk, magyarok nélkül?!”
Nótázásnak álcázott dohogását egy felfelé iparkodó ismeretlen zászlós szakította félbe, aki a hordágyszállítók elől kötelességtudóan kitért.
– Kit visztek?
– Kassay százados urat.
– Elesett?
– Alázatosan jelentem, beteg. – a kis osztrák lihegve megállt, hogy a diskurzus idejét is pihenésre használhassa fel -, nem bír lábra állni.
– Szerencsés egy fickó ez a Kassay. – grimaszolt a zászlós, majd ment is a dolgára, de megjegyzésével újabb morgolódási hullámot váltott ki a magyar legénynél.
“Ha a Monarchia összes tisztje csak feleannyira lenne jó ember és talpig katona, mint az én gazdám, már régen a tengerbe szorították volna a taljánokat. Még hogy szerencsés fickó! Alig van a világon az ártatlan!”
A katonai tevékenységek az alpesi táj más pontjain, olasz részről sem szüneteltek. Az ezzel megbízott tiszthelyettes még egyszer utoljára ellenőrzött mindent, majd jelentést tett parancsnokának. A tiszt idegesen nagyot szippantott cigarettájából, majd kurtán biccentett egyet. Ez volt az egyezményes jel a művelet végrehajtására, amitől oly sok mindent reméltek. Legott működésbe is léptek a gyutacsok, melyek mozgósították a hegy furataiban elhelyezett mintegy ötezer kilogrammnyi robbanózselatint. Minden óramű pontossággal, hibátlanul működött, így a pokoli erejű romboló energia akadálytalanul szabadulhatott fel. Az elementáris hangorkán mellett leírhatatlan füst- és porfellegektől övezve a sokak által meggyűlölt Vérhegy csúcsa gyakorlatilag megsemmisült. A pusztulásba magával vitte a rajta állomásozó II. császárvadász ezred 6. századát is.
A megcsonkított hegy lábához éppen leért trió a földhöz lapítva, de tulajdonképpen egyetlen karcolás nélkül úszta meg a borzalmakat.
A hordágyról leguruló Kassay százados csak ekkor percent fel.
– Mi történt, fiam? – fordult legényéhez, aki tőle igen szokatlan módon nagy vehemenciával hányta magára a kereszteket.
– Alázatosan jelentem, nem tudom. Az viszont holtbiztos, hogy a százados úr valóban a szerencse fia, és vele együtt magam is az lehetek.
– Értsd meg végre – tiltakozott a tiszt erőtlenül -, hogy mindannyian Isten kezében vagyunk!
A hely, ahol sikerült az átmenetileg harcképtelen Kassayt elhelyezni, egy érdekes átmenet volt. Már nem csak egy frontközeli kötözőhely, hiszen a betegeskedők is itt lábadoztak. Ugyanakkor még nem is hadikórház, mert ahhoz viszont nem volt kellően felszerelve.
Ez a sem nem hal, sem nem hús béke-szigete ugyanakkor a legfontosabbat, az egészség ígéretét tudta kínálni a rászorulóknak, sőt olykor némi felüdülést is mindenkinek.
Ezzel a lehetőséggel rekord idő alatt tudott is élni a gazdáját értő kezekre bízó magyar tisztiszolga, mivel nem volt szükség a haladéktalan visszatérésre. Így aztán sürgősen keresgélni kezdett egy meghatározott személy után, akire úgy érezte, hogy nagyon nagy szüksége van.
Addig is, amíg az illető elő nem tudott kerülni, jobb híján a környezetében fellelhetőket traktálta a hegycsúcs felrobbantásának, és vele együtt csodálatos megmenekülésük történetének kibővített és kiszínezett verziójával.
– Született Háry János vagy, édes fiam – somolygott a háta mögött egy szakaszvezető.
– Alázatosan jelentem, nem tudom, hogy ki az a Háry János.
– Azt látod magam sem tudom pontosan. Az biztos, hogy ő is valami katonaember volt, és hogy nagyjából úgy tudta szédíteni a népet, mint te magad is. Viszont elég a pletykálkodásból, gyere velem, ha még komolyan gondolod, mert most ráér, akit kerestél.
A legény nagy siettében el sem köszönt a hallgatóságtól, hanem trappolt a szakaszvezető után, aki egy félreeső sátornál csak a fejével intett, hogy menjen be. Amannak még volt annyi lélekjelenléte, hogy megköszönje az útba igazítást, majd a sátorba lépve üdvözlés vagy más bevezető helyett rögtön a tárgyra is tért:
– Gyónni és áldozni szeretnék!
– Retkes Tamás / Örökség / Nacionalista Zóna –
Szeretnél Te is blogger lenni oldalunkon? Úgy érzed, hogy lenne mit megosztanod a világgal? Készséged van az íráshoz? Küldj egy cikket, szabadon választott témában a nacionalistazona@gmail.com címre, és lehet, hogy holnaptól Te is propaganda divíziónk tagja leszel!
Vélemény, hozzászólás?