Lenti összefoglalót egy bajtársunk közösségi médiás megosztásai közt találtuk, és mivel nem puszta historizálás volt a bejegyzés célja, sokkal inkább egy lényeges történelemszemléleti kérdésre való rámutatás, így rövid egyeztetés után a változtatás nélküli közlés mellett döntöttünk.

1990. március 20-án éjszaka ért véget a “fekete március” néven elhíresült eseménysorozat Marosvásárhelyen, illetve környékén.

Ma már pontosan lehet tudni, hogy emögött az eseménysorozat mögött is a helyét kereső, pozícióját megerősítő kommunista román titkosszolgálat tevékenysége állt. A ’89 decemberében lezajlott “forradalom” eseményeit szintén ezek az az erők vezényelték le. A marosvásárhelyi események pedig, mintegy előfutárai voltak a szintén 1990-ben, alig pár hónappal később meginduló bányászjárásoknak, amikor a jól bevált román taktika szerint, a leitatott, egyszerű gondolkodású emberek husángokkal, és egyéb más ütőszerszámokkal egyengették el a politikai terepet ott, ahol az eltérni látszott azoknak az elképzeléseitől, akik az egész román “rendszerváltás” eseménysorozatát igazgatták.

A magyar tömegen keresztülhajtó teherautó a lépcsőknek vágódik.

Most azonban nem erről szeretnék pár gondolatot lejegyezni. Sokkal inkább arról, hogy mennyire jellemző dolog, hogy a magyarság képes volt egy szép győzelmet is vereségként megélni. Tökéletesen jellemzi ez, azt az ügyefogyott, tehetségtelen, és gyáva “jobboldalt”, amely 1990. után regnált Magyarországon, és sajnos tökéletesen jellemzi azokat az áruló, jellemzően a háttérből mozgatott, de mindenképpen gyáva politikusokat, akik túlnyomórészt vezették a határon túli magyarságot ezekben az években.

Miért írom ezt? Azért, mert tényszerű, hogy 1990. március 20. éjszakára, több napos csatározások után a magyarság győzött a marosvásárhelyi utcai harcokban! A kapákkal, kaszákkal felfegyverzett, leitatott, és központilag a városba szállított románok (a helyiekkel kiegészülve) támadtak a magyarokra, látszólag esély sem volt a győzelemre, és, bár nincs erre bizonyítékom, de azon túl, hogy önnön létének a szükségességét akarta igazolni a román titkosszolgálat, szerintem itt is az lett volna a cél, hogy a politikai ellenfél (a magyarság) kapjon egy kiadós verést, hogy “tudja, hogy hol a helye”.

Érkeznek a vasvillával, kapával, kaszával felfegyverzett románok.

 

Marosvásárhely főterén sorakoztak fel egymással szemben a magyarok és a románok. A magyar tömegbe hajtott bele ez a román teherautó. A sofőrje, Marin Preda természetesen a magyarok kezére került, de túlélte a dolgot. Nem úgy, mint Kiss Zoltán, akit elgázolt, illetve az ütközésben meghalt egy a platón szállított román, Teodor Rosu. A teherautó vezetőjét nem ítélték el az események után…

 

A sztori azonban másként alakult. A magyarság, amely állítólag képtelen az összefogásra, itt összefogott, és nagyon keményen beleállt a harcba. Az is egy hatalmas probléma, hogy az elmúlt évtizedekben mindig igyekeztünk magunkat áldozatnak bemutatni, és kétségtelen, hogy sokszor volt is erre példa, de ennél az eseménynél pont nem ezt kellett volna erőltetni, hanem az erőt adó győzelmet! Már csak azért sem volt értelme ennek az áldozati szerepnek, mert ettől függetlenül ugyanúgy hosszú börtönbüntetéseket osztottak ki a harcokban résztvevő magyarok között, és ugyanúgy sorban mentették fel a románokat.

A román katonák jószerével tétlenül szemlélték az eseményeket. Csak a magyar győzelem után vonultak be olyan egységek, amik képesek voltak, és parancsot is kaptak a rendteremtésre.

 

Lásd Cseresznyés Pali bácsi esete, akivel egyébként egy Magyar Sziget alkalmával hosszasan nótázgattunk, illetve főként nótázgatott ő, és a szebb napokat megélt Szávay “pumpás” Pista, én meg időnként igyekeztem felvenni a fonalat, de feltételezem, hogy ők sem emlékeztek többre másnap. Hát mit mondjak, nem a román-magyar megbékélés volt a fő téma a nótákban. 🙂

Egy később elhíresült pillanat.

Cseresznyés Pál 2003-ban megkapta a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom által alapított Magyar Ellenállás díjat. Sajnálatos, hogy magasabb, hivatalos szinteken semmiféle megbecsülést nem kapott bátor kiállásáért, majd a megpróbáltatásokért cserébe, miközben élő példaképként kellett volna bemutatni a fiatalok számára.

 

Engem lenyűgöz az eseményeknek az a részlete is, hogy a csatát végül a Márkus István, egy szovátai második világháborús veterán, és társainak a megérkezése döntötte el, akik gyakorlatilag rommá verték az ellenérdekelt felet, és kikergették a környékről is a harciasabb románokat! Ez volt a csata döntő momentuma, és nem az, amit a liberális, és sajnos sokszor a kormányközeli média is előszeretettel emleget, hogy a telepekről a magyarok segítségére siettek a cigányok. A második világháborús veteránokról nem lehetett hallani dicshimnuszokat (sőt, jóformán semmit!), bezzeg a “ne féljetek magyarok, itt jönnek a cigányok” szlogent úton-útfélen tolta a hazai sajtó. Egyébként én ezt is egy olyan elemnek érzem, amivel ezt a győzelmet elvették a magyaroktól. Oké, ha már tényleg felvállaljuk, hogy győztetek, akkor legalább annyit belerakunk, hogy nem ti verekedtétek ki a dolgot, hanem a cigányok… Nem igaz, súlyos hazugság!

Ne feledjük azt sem, hogy fontos eleme volt a győzelemnek, hogy a Marosvásárhely környékén lévő falvak magyar lakossága blokkolta az utakat, nem tudott több román bemenni a városba. És nem, hogy szégyellni kellene, hanem büszkén kell rá tekinteni, hogy több buszt, ami a leitatott románokat szállította volna a magyarok ellen, fel is gyújtottak, a bennük utazó románokat pedig alaposan elverték. Helyes! (Nem akarok innentől kezdve elkalandozni a “mi lett volna, ha” értelmetlen világába, de ezekben a hónapokban indul meg a jugoszláviai háború, ahol nem sokkal több indokkal törtek ki az első fegyveres konfliktusok. Hogy mi a különbség? Az, hogy a szerb, a horvát, a bosnyák, az albán kisebbség harca mögött ott állt támogatólag a saját politikai vezetésük! A történelmet pedig majd utólag megírták, miután győztek, vagy veszítettek.)

 

A konklúzió tehát részemről az, hogy ennek az eseménynek az emlékezetét át kell értelmezni, át kell alakítani! Egy győzelmet győzelemként kell megélni, mert, ha állandóan vesztes, áldozat szerepbe igyekszünk hozni magunkat, azért, hogy a külvilág szimpátiáját elnyerjük (ráadásul ez soha nem sikerült!) akkor előbb-utóbb tényleg vesztes áldozatok leszünk!

 

– P.J. / Örökség / N.Z. –

Szeretnél Te is blogger lenni oldalunkon? Úgy érzed, hogy lenne mit megosztanod a világgal? Készséged van az íráshoz? Küldj egy cikket, szabadon választott témában a nacionalistazona@gmail.com címre, és lehet, hogy holnaptól Te is propaganda divíziónk tagja leszel!