Az utóbbi napokban nagy port kavart Horthy Miklós szobrának az Országház egyik irodájában történő felállítása. Ennek apropóján a világnézeti alapon szerveződő magyar szélsőjobboldali közeg is fontosnak érzi, hogy tényszerűen állást foglaljon Horthy Miklós megítélésről.
Szerkesztőségi megjegyzés:
Bár, a szerző nem tér ki rá, de Horthy személyével kapcsolatban a “negatívumok” blokkban meg lehet említeni, hogy legitimációja kérdőjeles, hiszen a törvényes uralkodó IV. Károly volt.
Cikkemben két szempont alapján igyekszem megvizsgálni a Magyar Királyság egykori kormányzójának személyét, illetve tevékenységét, melyekben pro és kontra érveket sorakoztatok fel.
Először is lássuk, hogy melyek azok az érvek, melyek Horthy Miklós mellett szólnak.
Horthy az első világháború során több alkalommal is igazolta, hogy kiváló tengerész. Ennek legismertebb bizonyítéka az antant hadiflottája felett aratott otrantói győzelem volt, 1917. május 15-én.
1919 vérzivataros időszakában, amikor a szabadkőműves-zsidó-szélsőbaloldali összeesküvők – a Jászi “Jakubovits” Oszkárok, a Kunfi “Kohn” Zsigmondok, a Korvin “Klein” Ottók, a Pogány “Schwartz” Józsefek és a Kun “Kohn” Bélák – megbontották a rendet, és akik a törvényességet a káoszra váltották fel, Horthy Szegeden „A vörös terror leküzdésére, valamint a törvényes rend és biztonság helyreállítása céljából” megszervezte a Nemzeti Hadsereget. Budapesti bevonulása a rend helyreállítását, a baloldal felforgató tevékenységét és egyben a román megszállás végét jelentette. Az antikommunista nemzeti ellenforradalomban betöltött szerepét egyöntetűen pozitívnak ítéljük.
Horthy kormányzóvá választásával – másfél év zűrzavar után – visszaállt a királyság intézménye, mint a történelmi jogfolytonosság.
A magyarság számára gyalázatos trianoni diktátum után az ország akkori vezetése a zászlajára tűzte a magyar feltámadás ügyét. Ebben a korszakban születtek meg a bécsi döntések, valamint került sor a Kárpátalja és a Délvidék visszafoglalására. Abban teljes az egyetértés, hogy ez a Horthy nevével fémjelzett korszak (a haderő fejlesztés és a revíziós politika) sikere volt. Abban is teljes a konszenzus, hogy ezek a magyarság számára kedvező eredmények egy a nemzet érdekeit szem előtt tartó vezetés nélkül nem sikerülhetett volna. Egy gyenge, önazonosságát feladó vezetés nem lett volna képes a nemzetközi színtéren érvényesíteni az ország érdekeit.
Most azonban lássuk az ellenérveket.
Horthy a 20-as évek első negyedében szakított a szegedi gondolattal, mely eltökélt volt az ország újjáépítésében keresztény, nacionalista és szociális, valamint fajvédő alapon. Ezzel szemben a zsidó emancipációt elfogadó és a galíciai bevándorlást meggátolni nem szándékozó dualizmus kori liberális politikával rokonszenvező Bethlen Istvánt nevezte ki miniszterelnöknek. Bethlen István paktumot kötött a szociáldemokratákkal, akik 1918 őszén részt vettek a még harcoló hátország megtorpantásában, és akik 1919-ben a kommunistákkal együtt kiáltották ki a tanácsköztársaságot. Bethlen miniszterelnöksége idején csatlakozott Magyarország a Népszövetséghez, mely szervezet őrködött a trianoni diktátum felett.
1922-ben meghiúsították a második nyugat-magyarországi felkelést, mely a soproni népszavazás után a teljes Őrvidéket vissza kívánta szerezni Ausztriától.
A Horthy-korszak legnagyobb hibája volt, hogy a gazdasági életben érvényesülni hagyta a zsidó tőkét. A 30-as években a hazai zsidóság súlya a jól jövedelmező szakmákban (mint pl. a kereskedelem és az ügyvédi pálya), különösképpen a sajtóban és a kulturális területen messze felülmúlta a lakosságon belüli arányszámát. (Ezen igyekeztek változtatni a magyar érdekek védelmével az úgynevezett zsidótörvények.)
A társadalmi igazságosság rendezése és a földbirtok reformok nem valósultak meg, helyette érvényesült a plutokrácia, s Horthy köreibe 1923-ban már nem a régi szegedi bajtársak, hanem a Chorin Ferenc-féle zsidó iparmágnások foglaltak helyet.
A Sombor-Schweinitzer József vezette politikai rendőrség üldözte a szélsőjobboldalt, mely ellen bizonyítékokat kreáltak, dokumentumokat hamisítottak. 1939-ben pl. nem a nyilasok dobtak kézigránátot a Dohány utcai zsinagóga elé, hanem a politikai rendőrség, hogy a közelgő pünkösdi választások előtt így lehetetlenítsék el az esélyes szélsőjobboldalt.
Horthy 1942-ben Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnöknek, aki szakítani igyekezett azokkal a szövetségeseinkkel, akik letették a nacionalista Új Európa alapjait, s akik keresztes hadjáratot folytattak az ellen a Szovjetunió ellen, amely már évtizedek óta készült Európa lerohanására. Velük szemben azonban azok felé a nyugati hatalmak felé orientálódott, melyek 1920-ban aláíratták velünk a trianoni diktátumot, s odadobták hazánkat Sztálinnak.
Horthy Európa első antikommunista államfője volt, akit a köre olyan szinten befolyásolt, hogy 1944 őszén már a Szovjetunióval is kész volt fegyverszünetet kötni, sőt átállni az ellenség oldalára (ebben a döntésében valószínűsíthetően közrejátszott idős kora és fia korábbi elvesztése is), feladva az 1938 és 1941 közötti országgyarapítás során visszacsatolt/visszafoglalt területeinket. A bolsevizmus elleni heroikus küzdelmet végül Szálasi Ferenc, Magyarország utolsó törvényes vezetője vállalta az élete árán is.
Hogy Horthynak voltak érdemei, azt a szélsőjobboldal sem vitatja el, és ezekben a dolgokban méltán érdemli meg az utókor tiszteletét, azonban látni kell a hibákat és a hiányosságokat, s az alapján kell véleményt formálnunk.
Mindezek tekintetében véljük úgy, hogy Horthy szobrának felállítása után ideje végre, hogy a valódi jobboldaliság történelmi alakjai is (Héjjas Iván, Prónay Pál, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Bárdossy László, Szálasi Ferenc) méltó helyre kerüljenek az emlékezetpolitikában.
– Falange / Örökség / Nacionalista Zóna –
A kormányzati emlékezetpolitika mellőzi a magyar jobboldaliság emblematikus és történelmi alakjait
Az ég sötét, mint a halál, és az ellenség ártatlan vért kíván
Vélemény, hozzászólás?