“Márpedig megmozdult, ez vitán felüli, lehet mellébeszélni, hazudozni, lehet a tényeket elferdíteni, de az igazság akkor is igazság marad, ha csak egy szem látja. Azonban csak a helyszínen több ezer szempár láthatta, ahogy a németek egy emberként üvöltötték a világba, hogy most már ELÉG VOLT!”

A lenti beszámolóért köszönettel tartozunk T.Cs. bajtársunknak, aki nem elég, hogy a magyar nacionalista közösség érdemeit öregbítette azzal, hogy az első sorokban állt a chemnitzi ütközetben, de arra is gondot fordított, hogy mi egy első kézből származó, kiváló helyszíni beszámolóval gazdagodjunk, mely eloszlatja azokat a téves felvetéseket is, amik a hazai nemzeti radikális sajtóban láttak napvilágot.

Németország megmozdult. Végre megmozdult!

Ha csak egy szalagcímre szeretnénk leegyszerűsíteni a hétfői chemnitzi történéseket, akkor nagyjából az előbbi két rövid tőmondat jelenne meg előttünk. Márpedig megmozdult, ez vitán felüli, lehet mellébeszélni, hazudozni, lehet a tényeket elferdíteni, de az igazság akkor is igazság marad, ha csak egy szem látja. Azonban csak a helyszínen több ezer szempár láthatta, ahogy a németek egy emberként üvöltötték a világba, hogy most már ELÉG VOLT!

“Csak a vér az, mely lendületbe hozza a történelem zúgó kerekét!” – Benito Mussolini

A történet mindenki számára ismert: bevándorlók normális ember számára felfoghatatlan számú késszúrással végeztek egy német állampolgárral, másik kettőt pedig súlyosan megsebesítettek Chemnitzben, a városi fesztiválon. Eközben több (köztük nemzetinek mondott) fórumon is azon megy az agónia, hogy az áldozat mennyire volt német, inkább orosz volt, de lehet, hogy kubai vér is csörgedezett benne. Akár orosz, akár kubai felmenőkkel is rendelkezett az áldozat, egyikre se lehetne mondani, hogy az Európát évek óta fenyegető bevándorlási hullám aktív résztvevő kibocsájtó országa lenne. A lényeg, hogy Merkel csalogató hívására ideérkező migránsok ismét, már sokadik alkalommal rendeztek vérfürdőt. És, hogy az áldozat ereiben éppen orosz, vagy kubai vér is csörgedezik, az teljesen mellékes most, mert pár perc, vagy pár méter különbséggel helyette egy több generációra is visszavezethetően echte német is juthatott volna a szerencsétlen sorsára. Ebből lett most elegük a németeknek, hogy az állam által eltartott bevándorlók jelenléte újabb áldozatot követelt.

Már másnap az utcára ment több száz helyi ember, hogy megmutassák, a hosszú ideje töltődő pohár, végleg betelt. Már ekkor lehetett látni, érezni, hogy ez most valami más lesz, mint a korábbi bevándorlás ellenes tüntetések. A chemnitziek vasárnap összecsaptak a hatalmat, ezáltal a saját fajtájukat is gyilkolászó bevándorlókat védelmező rendőrökkel. Perceken belül terjedtek a harcról a közösségi médiában a felvételek, már ekkor tudtuk, hogy hétfőn irányba vesszük Chemnitzet. Nem is lehetett kérdés, hogy mi lesz a hét első napjának estéjén a programunk. Hétfőn reggel már tudtuk, hogy csak mi megyünk 40-50 fővel. Az, hogy ilyen gyorsan ekkora létszámot tudott mozgósítani csak egy kisebb város brigádja, még jobban erősítette bennem az érzést, hogy itt valami történni fog, hogy ez most valami más lesz, mint amihez hozzászokhattunk. Kisbuszok, autók útra, a bennük helyet foglaló személyek pedig tettre készen. Irány Chemnitz!

Messze a belvárostól parkoltuk le a gépjárműveinket egy lakótelepen, hogy onnan villamossal közelítsük meg a hivatalosan is bejelentett demonstráció/megemlékezés helyszínét. Húszan ültünk a villamoson példás fegyelemmel, ruházatunk azért sokatmondó volt, az egyik megállóban egy láthatóan valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt álló bevándorló adta a közismert kézjelekkel a tudtunkra, hogy végünk lesz. Itt döbbentem meg kicsit először, mert én nem vagyok ehhez hozzászokva a hazai tüntetésekről. Budapesten már ment volna vissza a mutogatás, kiabálás, egy-két sörösüveg is kirepült volna az ablakon, talán még leszállás és kergetőzés is kezdetét vette volna. Itt nem ez történt. Mindenki a legnagyobb fegyelemben ült tovább, mindenki tudta, hogy ennél a senkiházinál sokkal fontosabb feladatok várnak ránk, sem minthogy az éj leszállta előtt fölöslegesen magunkra irányítsuk a figyelmet, ezáltal akár gyorsan a német fogdán találjuk magunkat, ahonnan egyenesen vezet az út a börtönbe hosszú évekre. Pár perc múlva megérkeztünk. Mindenfelé rendőrök.

A helyszín pedig nem volt más, mint egy félelmetesen nagy portrébüszt, a Karl Marx Monument előtti tér. Erről is lehetett olvasni, hogy mégis miféle nemzeti tüntetés az, ahol a helyszínt körbelengi a kommunista vadromantika. Három dolgot azért érdemes itt letisztázni. 1. Chemnitz közel 40 éven keresztül a Karl-Marx-Stadt nevet viselte, csak az újraegyesítést követően kapta vissza a város eredeti nevét a lakosság többségének döntése nyomán. 2. Ez a város központja, nagy térrel, ideális helyszín demonstrációkra. 3. Talán a legfontosabb szempont a helyszínt illetően: itt történt ugyanis a szombati gyilkosság.

Amikor megérkeztünk, már rengetegen voltak a téren, folyamatosan érkeztek rajtunk kívül is, egyelőre megjósolhatatlan volt a létszám, én konkrétan nem is láttam, hol van az eleje. Azonban nem csak a hatalmas tömeg volt az első, amit érzékelhettünk, hanem egy nagyon ismerős, rikácsoló kórus. Hát persze, a német állam által pénzzel és paripával szintén bőségesen ellátott antifák is tiszteletüket tették, hiszen mégis hogyan merészeli az egyszeri német állampolgár, hogy felháborodik egy gyilkosságon… Lengették a szivárványos, és a különböző közismert antifa jelképekkel ellátott zászlajaikat, mellé az elmaradhatatlan rigmusokat kántálták, nem volt új a nap alatt.

Ellenben a túloldalon. Egészen egyszerűen nem akartak elfogyni az érkező emberek, pár perc alatt simán megtelt mögöttem egy nagyjából 50 négyzetméteres terület. Szívmelengető látvány volt számomra, hogy a tömeg nagy részét harcra kész fiatalok alkották. Futballszurkolók, skinheadek, motorosok, egyszerű nemzetiek, és ami mindenkit összekötött a hazaszereteten és az aktuálisan felgyülemlett dühön és tenni akaráson kívül, az az egységes öltözet. Szinte mindenki fekete, vagy teljesen sötét ruházatban a könnyed beazonosíthatóság ellen, mégis lehetett látni, ki hova tartozik, ki milyen körből érkezett. Pedig itt nem volt egyetemes felhívás interneten az ún. “black block dress code-ra”, magától értetődik. Nyilván nem is nagyon van más választás, hiszen a német törvények különösen nagy súllyal csapnak le a nemzeti érzelmű emberekre, egy hazaáruló antifasisztának kiosztott pofonért is kimérnek minimum 5 esztendőt.

Hamarosan elkezdődtek a beszédek is, ami nagyjából 1 órán keresztül tarthatott. Nem politikusok beszéltek, hanem helyi mozgalmak emberei. Üvöltött a hangfalakból az elégedetlenség, minden egyes beszédet a tömeg “Merkel muss weg” kórusa zárt. Lehetett látni az emberek szemében a tüzet, lehetett látni a tekintetekben, hogy nem csak kiabálni jöttek ki, majd utána hazamenjenek és beüljenek a tévé elé sörrel. Szinte egy perc sem telt el a beszédek befejezése után, hatalmas hangrobbanások hallatszódtak az antifák környékéről. Na végre, gyerünk közelebb, nézzük mi folyik ott. Hát igen, az érzés, ami egész nap ott volt bennem, most valóságot öltött. Egy brigád betámadta az antifasiszta csürhét, akik között egyébként szép számmal voltak az általuk is babusgatott bevándorlók. Röpködtek a hanggránátok, görögtüzek, sörösüvegek, csattantak a tenyerek, az antifa meg csak nyargalt. Egészen eddig biztonságban érezték magukat a két tábor között felsorakozott rendőrsorfal mögött, de ez most nem az a játszóház volt, hogy nyugtuk lesz végig. Pár perc múlva begurultak a rendőrségi vízágyúk és számos hatósági furgon, ezzel egy időre nyugalmat szerezve a balos nyomoroncoknak. Ezután kezdetét vehette a felvonulás, ami egy nagy kört írt le a belvárosban, hogy a végén visszatérjünk a kiindulási pontra. Az egész menet a legnagyobb fegyelemben zajlott, a tömeg mellett haladó rendőröket nem dobálta senki, nem voltak zászlóba burkolózott, alkoholszagú önjelölt Superman-ek sem, akik tajtékozva hívnák támadásra a jobb képességű harcosokat. Fegyelem volt, mégis volt valami a levegőben. Még mindig nem jött el az az érzés, ami az itthoni tüntetéseken korábban már számos alkalommal is átfutott rajtam: “itt már nem lesz semmi”. A térre való visszatéréskor dé ja vu érzés fogott el, ismét az antifa rikácsolására kellett megérkezni a helyszínre. Hatalmas rendőrsorfal védelmezte őket, ezért jobb híján különböző pyrotechnikai eszközök és üvegek repültek a hazaárulók felé. Ahogy telt így az idő, egyszer mégis csak azt kezdtem érezni, hogy a mai napnak itt a vége. Hát nem így történt.

Mivel a rendőrség szinte minden energiáját az antifák védelmére fordította, több csoport is megindult az ellenkező irányba, természetesen nekem se kellett több, hajtott a vér. Sikátorba be, kerten át, kapualjba be, halálos csendben, belesimulva az éjszakába. ACHTUNG!!!! Egyszerre csak egy emberként indult meg mindenki, nagyjából 200 ember, majd két sarokkal arrébb már a közben értesített rendőrök rohantak felfegyverkezve. Nem volt mese, ez sajnos egy ilyen játék, az egyik pillanatban még üldözöl, a másikban már üldözötté válsz egy harmadik fél által. Még itt is fel tudtam figyelni egy jelenetre, ami mutatja, mennyi mindenre figyelni kell. Volt egy egyén, aki már csak lihegett, telefonját is elejtette, mire az egyik komolyabb ember fogta, és átlökdöste az utca túloldalára, hogy ne veszélyeztesse a hülyeségével, felkészületlenségével mások szabadságát. A háború már csak ilyen, nincs kegyelem. Valamennyi idő elteltével (ki tudja mennyi, hiszen ilyenkor érzékeli igazán az ember az idő relativitását) szabad levegőhöz jutottunk, mindenki szétszéledt több irányba, nem tanácsos ilyenkor már nagyobb csoportokban mozogni. Én annyira tartottam ezt, hogy teljesen egyedül maradtam, ugyanis sikeresen elvesztettem mindenkit. Egy számomra teljesen idegen, külföldi nagyvárosban, miközben a társaimat fél órán keresztül el sem tudtam érni. A bolyongásomnak nagyjából két óra után sikerült véget vetni, miután egymásra találtunk. A kérdésre, hogy mégis merre voltam, mit csináltam, csak a következőt tudtam válaszolni: ez a magyar vér.

Valami megmozdult azon a hétfői chemnitzi éjszakán. Németország felébredt? Egy biztos: Németország megmozdult. Csak remélni tudom, hogy ez csak a valódi ellenállás kezdete. Az első lépcsőfokra felléptek, itt az idő felmenni a tetőre!

– T.Cs. / Aktivizmus / NZ –

Szeretnél Te is blogger lenni oldalunkon? Úgy érzed, hogy lenne mit megosztanod a világgal? Készséged van az íráshoz? Küldj egy cikket, szabadon választott témában a nacionalistazona@gmail.com címre, és lehet, hogy holnaptól Te is propaganda divíziónk tagja leszel!