“Életemet a hazáért” – Hősök napi novellapályázaton I.helyezést ért el Kovács Tamás.

A kis láda

Írta Kovács Tamás

Fülledt, budapesti nyár volt, 1974. június 26. Tizenharmadik évemet tapostam. Felhőtlen nyaram volt, egész nap a grundon fociztunk. Tele voltam sérülésekkel a verekedések és a foci miatt. A belvárosi pályák nem füvesek, betonozott aszfalton tanultuk meg mi a fájdalom. Szerencsére csak néha kellett besegítenem egy közelben lévő szikvizesnél. Ez volt a nyári munkám. Volt időm lófrálni, és semmit tenni. A barátaimmal éppen ezt csináltuk. A legnagyobb melegben bújtunk meg az árnyékot adó fák alatt a Mechwart parkban. Golyóztunk, kockáztunk, és figyeltük az embereket. Felfigyeltünk egy kicsi, idős, nyomoréknak tűnő emberre. Sokszor láttuk, amikor a környéken járt. Alacsony volt, kopaszodó, szánalmasan festett. Bottal vonszolta magát. Sokszor kinevettük. Ilyenkor szomorúan nézett ránk. Gúnyoltuk a járása és a kinézete miatt.

Sokszor kipécéztük magunknak az öregeket. Kötözködtünk velük. Legtöbbször azok nagyhangú trágárkodással válaszoltak, rosszabb esetben szét is kergettek minket. Furcsálltuk, hogy ez az öreg nem szólt vissza soha semmit. Egyszer hazáig követtük, végig csúfolva őt. Botokat szereztünk, és úgy követtük végig, hogy közben az ő sánta, rozoga mozgását imitáltuk. Jól szórakoztunk, közben sokat nevettünk. Idősebb társaink még kővel is megdobálták. Mindezt a sarkon álló rendőrök szeme láttára. Állítólag többször ki is rabolták. Egyszer láttuk, ahogyan egyenruhások is rákiáltanak, sőt néha megesett, hogy idősebb emberek kiabáltak vele. De az szótlanul tűrte.

Amire felfigyeltem, hogy minden szombaton pontban délután egy órakor átment a parkon, és a Városmajor felé tartó villamosra szállt fel. Furcsállottam; hová mehet ez mindig? Az is különös volt, hogy soha sem kerülte ki a parkot. Tudta, hogy ott vagyunk, egy csapat vad gyerek, akik állandóan zrikálják. Sok öreg inkább kerülővel ment a dolgát intézni, hogy ne kelljen itt keresztülhaladnia. De ez a sánta jött, és soha egy métert sem tért le az útvonaláról. Egyik alkalommal épp unatkoztam, és elkezdtem követni. Azonban eltévesztettem, és egy idő után már nem láttam hová szállt át a villamosról. El is felejtettem a dolgot.

Néhány hét is eltelt, amikor megint láttam átmenni a téren, ugyanabban az időpontban. Eszembe jutott, hogy követni kellene. A kíváncsiság hajtott előre. Végre sikerült meglátnom melyik buszra szállt fel a villamos után. Az öreg a tömegközlekedés után a hegyekbe tartott. Arrafelé alig jártam, nem ismertem környéket, mégis úgy döntöttem, hogy követem egy ideig. Egy erdei úton haladt, majd arról hirtelen áttért egy kisebb ösvényre. Vajon csak kirándul? Unalmasnak találtam, mégis mentem utána. Az öreg nemsokára egy kis ligetes tisztásra jutott, ahol megállt. Elbújtam egy fa mögött, hogy ne vegyen észre. Láttam, hogy elkezdett ásni, és egy kis ládát vett elő! Ijedtemben és izgalmamban nem tudtam kivárni az események végét, visszasompolyogtam a város felé. A láda! Mi lehet benne? Az elásott kincsei?

Napokig ez járt a fejemben, a láda… El kellene hozni! Már aludni sem tudtam az izgalomtól, amikor eldöntöttem, hogy elmegyek érte! A hét közepén volt rá egy kis időm. Nem ásta mélyre. Kicsi láda volt, könnyen elhoztam. Egy kis zsákba csomagoltam, úgy rejtettem el a buszon és a villamoson. Most már a saját kincsesládám. Izgatottan tértem haza, kinyitni nem tudtam, mert kulcsra volt zárva, ettől feszültté váltam. Mivel a szüleim épp hazaérkeztek, a ruháim közé dugtam a ládát. Kitaláltam, hogy másnap kinyitom apám feszítővasával, vagy szétfűrészelem.

Ólomlábakon járt az idő, alig akart eljönni a másnap. Izgatottam vártam, hogy magamra hagyjanak. Szép lassan eljött az ideje és nekiestem fűrésszel, feszítővassal. Kontár, barbár módjára széttörtem a ládát, amelynek tartalma kiborult a földre. Papírok, levelek és régi kitüntetések tömkelege szóródott szét a padlón. Csalódtam, és átkozódtam! Se nem pénz, se nem arany! Idegességemben elkezdtem rugdosni a földön levő kereszteket, medálokat. Még csak nem is ezüstből készültek, hanem bronzból, és valami számomra ismeretlen, gyenge anyagból. Ami érdekes volt, hogy az öreget is felfedeztem néhány képen. Elegáns katonai egyenruhát viselt. Sok kitüntetés díszlett a mellén. A képeken lévő kitüntetések, ugyanazok lehettek, amelyek a ládában voltak. Indulatosan és csalódottan összeszedtem őket, visszaraktam a ládával együtt a szekrénybe, és úgy döntöttem, hogy a vasárnapi piacot eladom őket valakinek, hátha adnak érte néhány forintot. Bár kételkedtem benne, hogy bárkinek kellenének ezek a vackok.

Hosszú, grundon töltött órák után tértem ismét haza. Este, lámpa mellett a kötelező olvasmányt kezdtem bújni, de untam. Fél szemmel a ruhásszekrény felé kacsingattam, és a benne lévő ládikára gondoltam. Unalmamban elővettem, és turkáltam benne. Nézegettem a képeket a háborúról, majd találtam egy naplót, amelyet elkezdtem olvasni.

Akkor a téridő mintha megváltozott volna. Addigi életem során még soha sem éreztem ilyet. Bevillantak a képek. Megelevenedtek a történések. A tüzérség, a tankok, a katonák százai. Én is ott voltam a fronton, a világháborúban. A sokszoros túlerőben lévő ellenséggel szemben, megküzdve a minden napi elkeseredettséggel és kilátástalansággal. Nem tudtam letenni az olvasmányt. Ott voltam, amikor télen a fagyhalál, nyáron a szomjúság ostromolt. Teljesen elmélyültem; kimerülésig, hajnalig bújtam a naplót. A hét további részében már keveset mentem ki játszani, inkább otthon voltam, és a bűvös kis láda tartalmával foglalkoztam.

Nagyon sok levelet rejtett, tartalmát tekintve, legtöbbször köszönőlevél. Többtucat, többszáz. Feleségek, volt katonatársak, civilek írtak az öregnek. Ezredes úrnak szólították. Megköszönték, hogy megmentette az életüket. Megszámlálhatatlan képet is találtam, legtöbbször katonatársai társaságában. A naplóból és egyéb feljegyzések alapján kiderült, hogy a kis öreg a háború után nyolc évet töltött orosz, és kilenc évet itthoni börtönökben. Többször megnyomorították és megkínozták. Talán azért ez a furcsa járás? Újra ránéztem az őt ábrázoló képre. Első felindulásom cipőnyoma még látható volt a fotón. Kis kendőmmel tisztára töröltem. Láttam a büszke tekintetet, azt a szempárt, amely olyan szomorúvá vált.

Eljött a szombat. Féltem ettől a naptól. Nem szóltam senkinek a ládáról, magamban tartottam hatalmas titkomat. Kedvtelenül játszottam egész délelőtt a téren. Nem volt kedvem igazán senkihez. Elérkezett a délután egy óra. Félve néztem szét, hátha most nem jön az öreg? Reméltem, hogy ezúttal valamiért nem jelenik meg, otthon marad. Sűrűn vizslattam érkezésének területét. Ijedten vettem észre távolban feltűnő vonalait, a furcsa járását. Menetrendszerűen bukkant fel és ugyanúgy átbaktatott a téren a Városmajor felé, ahogy mindig. Ijedtemben elbújtam, hogy ne vegyen észre. Bár teljesen felesleges volt ez a cselekedet, hiszen nem tudhatta mit csináltam.

Gondolataim égettek. A szégyenérzet elöntött. Szörnyen rossz érzés bénított meg, amely egyszersmind felbolygatta érzelemvilágomat és nem hagyott nyugodni. Néztem a játszó társaimat, majd a távolodó öreget. Döntöttem.

Futni kezdtem haza. A többiek kiabáltak utánam, miért hagyom ott őket? Nem érdekelt. Betörtem a házunkba, kivettem a ruhásszekrényből a ládát, és édesanyám szeme láttára futottam ki vele a hónom alá csapva. Még csak be sem csomagoltam. Anyám hiába kiáltozott utánam.

Futottam a villamos és a buszok után, kezemben a ládával. Vizslató szemek százai ütköztek meg rajtam.

Beértem az erdőbe, az erdei útra, majd a megfelelő helyen letértem a kis ösvényre. Elértem a tisztást. Ott volt az öreg. Előtte kis ásásnyom. Négykézlábra esve sírt, botja a földön hevert. Megdermesztett a látvány.

Meglátott, és láthatóan nagyon megdöbbent. Tekintetünk összeért. Hirtelen mozdulni sem tudtam. Összeszedtem minden bátorságomat, és néhány lépést tettem előre. Leraktam elé a ládát. Meg sem várva mit szól, megfordultam, és elszaladtam. Ki az erdőből, majd vissza a buszra és a villamosra.

A villamos a Városmajor mellett haladt el. Az ablakból néztem a parkot. A naplóban szó volt erről a helyről. Budapest ostromának véres helyszínéről. Felvillantak a képek a romvárosról és a mészárlásról. A tömegsírokról, a holttesthegyekről. Könny szökött a szemembe. A szégyenérzet elmúlt, a helyét más vette át. Megfogalmazni nem tudtam, de örökre megváltoztatott.

(Illusztrációnak felhasznált fotó: Fortepan/Madaras Jenő)