“Életemet a hazáért” – Hősök napi novellapályázaton megosztott III.helyezést ért el S.B.


Két világ

Írta S.B.

Csak ott állt és merengett a távolba, gondolataiban máshol járt. A földeken, ahol a kaszák suttogása, mint valami kis muzsika szállt tova. A messzeségben az emberek olyanok voltak, mint a szorgos kis hangyák. Maga volt a földi paradicsom számára ez a hely. Ilyenkor érezte, hogy mennyire szerencsés valójában. Félszeg mosoly ült ki az arcára, és pipájára rágyújtva indult a veteményes felé.
Hatalmas robaj rántotta vissza emlékei közül Barthát. Mindenki! Hasra! – kiáltotta egy ismerős hang, majd a világ hirtelen elsötétült szemei előtt. Búgás és rohanó léptek egyre élesebbek lettek. Segélykérő kiáltások mindenfelől. Az előbbi csodás álmodozásából a rideg valóság csapja arcon a katonát. Váratlan egy baka bukkant fel mellette, aki csak annyit kérdezett – Nem esett bajod? – de ijedtében csak a fejét tudta rázni a férfi.
Ez a hely már oly’ távol van az otthontól, messze a családtól, a biztonságtól, a barátoktól. Síri csendet nem a kaszák éles suttogása szeli át, hanem a fegyverek és katonák jajkiáltásai. A táj hófehér takaróba bújt és a vér vörös színnel rajzol rá mintákat. Pár pillanat múlva véget is ért az ütközet, és lelte örökös álmát megannyi harcos ezen a vidéken. Akár egy soha véget nem érő rémálom, olyan ez a tájék. Embertelen az a fájdalom, melyet a csípős keleti szél hordoz magával. Felszerelésük fogytán, fegyvereik sorra mondják fel a szolgálatot. Az ellenség pedig túlerőben. Ez az élet most számukra: rideg és kegyetlen. Nincs hős, nincs gonosztevő, nincs bűnös, nincs ártatlan. Sokadik nap ez a földi pokolban és ki tudja, mennyi van még hátra? Vége lesz-e ennek valaha…

Esteledik, a fagy egyre elviselhetetlenebb. És mennek ők, a maroknyi túlélők egy csoportja akárcsak egy lélekvesztő, egyenesen a halál torka felé. A reményveszett csendet, ami rájuk borult csak néhány farkasfalka vonyítása töri meg. Bartha képtelen felkelni ebből lidércnyomásból. Idegesen keresni kezdi pipáját, majd rágyújt. A tűz melegsége egyszerre repíti el a múltba, az Alföld végtelen rónáira a családjához, majd vissza a kegyetlen jelenbe. Még élénken él benne a pillanat, mikor a nyár végén még fiatal legényként lelkesen indult neki a háborúnak. Senki sem gondolta volna, hogy a valóság ennyire kegyetlen.
A láthatáron már őrtűz égett. Sikerült! Túlélték ezt a napot is. Azonban a táborhoz érve jön mellbevágó a felismerés, egyre kevesebben vannak. A hadnagy minden összecsapás után névsorolvasást tart. Vicces gondolja magában az őrmester, hiszen az iskolában volt ilyenre példa utoljára. De egyben ijesztő is, mivel egy-egy strigula valóban azt jelenti, hogy a személy nincs jelen. Nem is lesz. Lelkük visszatért a Teremtőhöz. Az idő előrehaladtával egyre többen indulnak el ezen az ösvényen.
A hadnagy úr esténként órákon keresztül fogalmazza a leveleket az elhunytak családjainak. A tábori lelkész pedig minden visszatérő katonát megáld, vagy adja fel az utolsó kenetet. Nem egy hálás feladat ez, mindenki utolsó bástyája ő, mikor a lélek hazátlan lesz.
Mindenki megkapta a maga feladatát. Ki felderít, ki sérülteket ápolja, ki a tábortüzet őrzi. Bartha őrmester a távolba merengett. Így, a tűz mellett arcvonási még keményebbek lettek. Szemeiben a tábor és a világ összes fájdalma tükröződött. Ő már nem az a személy, aki arcán hatalmas mosollyal búcsúzott el kedvesétől és gyermekeitől. Többé már nem az férfi, aki még utolsó emlékként egy csíntevést is elkövetett, hogy biztosítsa családját afelől, hogy őt nem győzi le a háború. Valahol legbelül mégis megtört, ahogyan a társai is, a világ is.
Az őrmester álma csupán egy egyszerű élet volt. Többé kevésbé most is ez van. Két fő szabály van: Az első, hogy ölj! A második az, hogy maradj életben!

Szabad?! – egy ismerős hang zavarta meg gondolatit. Lőrinc atya volt az. Alacsony kis teremtés, de határtalanul nagy szívvel áldották meg. Bőbeszédes vagyis, amennyire a helyzet engedi és az imádságokon kívül mást is hall tőle az ember. Mozgása lassú és finom, annak ellenére, hogy végig szolgálta az első világháborút. Sokan viccelődtek azzal, hogy alacsony termetének köszönhetően nem vették észre és lőtték agyon. Modortalan egy megjegyzés, de még ő maga is kacag ezen az élcelődésen.
Csak nyugodtan, Atyám! – És merült is vissza gondolaiba feledkezve Bartha. Ültek ott egymás mellett, mint a törpe és az óriás. A csend és a hang. A föld és az ég. Együtt vesztek el a tábortűz színének pompájában, és annak melegében.
Az idő szinte megállni látszott. Minden lelassult és békésnek tűnt. Mintha órákkal korábban nem a holtak birodalma elevenedett volna meg szemük előtt. De mindenki tudja, hogy ki kell élvezni ezeket a nyugodt perceket, mert csak Isten tudja, mikor kezdődik az egész elölről. Akár a vihar előtti csend, olyan ez.

A következő pillanatban rohanó léptekre lettek figyelmesek. Jönnek! Jönnek! – rohant a tábor felé a felderítő. Megérkezett a vihar a táborhoz. Mint egy méhkas, hirtelen mindenki sürögni- forogni kezdett. Sorra hangzottak el a parancsok és az – Igenis, Uram!- felkiáltások.
Itt egy maréknyi ember, akik a halál küszöbén állnak. Se elég fegyver, se utánpótlás. Nincs menekvés. A szovjet hadsereg már itt van. A hadnagy nem tudta, mi tévő legyen. Legtöbb katonája ereje teljében lévő fiatalember, akik előtt ott áll még az egész élet. Egyszerre szólalt meg benne a katona és a családapa. És választott: a fiait választotta. Hangosan kiáltott: – Szakasz, vigyázz!- mindenki megrökönyödve nézett. Majd a hadnagy folytatta – Ez lesz az utolsó parancsom. Ötven kilométerre van egy tábor. Én nem fogok senkit sem elítélni, ha az életét próbálja menteni. Maguk olyanok számomra, mintha az édesfiaim lennének. Aki a távozás mellett dönt, annak csak a legjobbat kívánom. Isten áldja önöket!
Isten áldja, hadnagy úr! – szólt a felelet, majd szedelőzködni kezdtek páran. Egy-egy könnycseppet elmorzsoltak, majd nehéz léptekkel, de elindultak a reménytelibb ismeretlenbe.
Hárman maradtak. Bartha őrmester, Lőrinc atya és a hadnagy. Fájdalmas döntés volt ez mindenki számára. A hadnagy visszaült asztalához, pisztolyát betárazta, majd egy képet vett elő és csak nézte, akár egy drágakövet. Az őrmester és az atya visszaültek a tűzhöz.
A csendet Bartha törte meg, mély hangján érződött a félelem, amely néha el-el csuklott: –Mondja, Atyám, miért élünk? Miért van ennyi gazság az életben?
Az atya így válaszolt: – Mindenkinek meg van a maga útja, fiam. Kinek könnyebb, kinek nehezebb. A gyáva lemondás mindig az egyszerűbb út, nem igaz?
– Igen, atyám. De a bajtársaim így sem tudom gyávának tekinteni. Rövid az élet és olyan kevés boldogság jut kézhez.
Az atya megértően bólogatott. – Maga miért maradt itt? Hiszen alig élt még.
Szép életem volt nekem, tudj – adta a választ Bartha. Kívánni se kívánhattam volna jobbat. Egyszerű, akárcsak én, a parasztlegény. De, hogy mit is keresek én itt, azt jómagam sem tudom. Valahogy legbelül azt mondta egy hang, hogy itt kell maradjak, lesz, ami lesz…- Ismerős érzés ez számomra is– törte meg a csendet a pap. A tábori lelkész hivatás örökre nyomot hagy az ember lelkén. Megannyi fiatal harcost láttam elesni, édesanyja után sírni és apró darabokra törni. Azonban a Jóisten tudja, milyen utat szán nekem. Ez az én utam és figyelmeztet, ha bármi veszély van. Én elmegyek akár a falig is, csakhogy mindig kapom az üzenetet, itt legbelül, ha valami veszedelem jön. És igen, ezek lesznek az utolsó óráim a földön. Nekem nem jutott olyan élet, mint neked, fiam. Én végig szolgáltam az életem. Annyi kegyelmet kaptam, mint senki más, így tartozom az Úrnak és a katonák javára fordítottam munkásságom.
Ezek a szavak az őrmestert teljesen szíven ütötték, szemei már könnybe lábadtak. – Csak egy egyszerű életet akartam… Ámde mit tegyek, köt a betyárbecsület- majd mosolyra húzta száját. Édesapám is mindig azt mondta, végezzem a munkám a tőlem telhető legjobban. Ennek pedig úgy tehetek eleget, ha itt maradok. – A bátorság néha áldás olykor átok. Ez a mi keresztünk. Ezek vagyunk mi, két világ, mégis egy – drága fiam. Lőrinc atya és Bartha őrmester is imára kulcsolta kezeit. – Ellenségeim szüntelenül bosszút lihegnek, sokan támadnak rám kevélyen. Ha félek is, benned bízom, ámen!

Az ellenfél hangjai egyre erősödnek, az utolsó roham kezdődött el. Вперед! Вперед! – ordítják a szovjet katonák, majd egy- egy gránát a tábor bejáratánál robbant fel. Az amorf alakok már kezdtek testet ölteni. A hadnagy is leült a két imádkozó férfi mellé. A szívverésük szinte hallani lehetett. Egész testük, akár a nyárfalévél remegni kezdett, de nem mozdultak. Néztek a tábor bejárata felé. A hadnagy lassan felemelte fegyverét és eldördült az első lövés.