176 éve történt az oláhok által elkövetett nagyenyedi népirtás. A város környékén 1848 őszén vette kezdetét a magyar lakosság szisztematikus kiirtása. Az első mészárlásra október 14-én került sor Kisenyeden. Az áldozatok száma pedig hétről-hétre, hónapról-hónapra emelkedett. A legsúlyosabb veszteségeket ért települések: Székelykocsárd, Gerendkeresztúr, Balázsfalva, Zalatna, Verespatak, Abrudbánya, Boroskrakkó, Borosbenedek, Magyarigen, Borosbocsárd, Algyógy, Marosújvár, és Felvinc voltak, de az atrocitásokat ért közösségek listája korántsem teljes.
A leghírhedtebb eset 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt, amikor Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították. A környék magyar áldozatainak a létszáma közel 10-12 ezerre tehető. Ezek a népirtások végleg felborították az etnikai egyensúlyt a környéken, hatásai napjainkban is érezhetők.
Több ezren haltak meg a nagyenyedi pusztítás során
1849. január 8-án Nagyenyed leégett, több mint ezer ember halt meg, és ugyanennyi fagyott halálra a dermesztő hidegben menekülés, bujdosás közben, amikor román népfelkelők lerohanták a várost. Az Enyedtől mintegy 5 kilométerre fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette a gyülevész haramia hadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas egykori református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket,
„kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, amelynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”.
A pusztítás hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatók voltak. Akit nem vertek agyon saját házában, vagy nem szenvedett azonnali tűzhalált, az rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
Szent helyek és vallási vezetők is áldozatul estek
A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent–, sőt, belovagoltak a templom épületébe. A fosztogató söpredék elpusztította Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében. Az a szörnyűség pedig, amit a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, az még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. Az egészben az a leghihetetlenebb, hogy ezeket a borzalmakat a házfőnök túlélte, később pedig így emlékezett vissza kálváriájára:
„Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”.
Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba. Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört és további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beleeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből.
A nagyenyedi szörnyű események január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A nagyenyedi mészárlás mellett számos településen folyt a magyarok legyilkolása
A nagyenyedi vérengzés mellett egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak ennek a térségnek az etnikai arányai a románok javára.
- Az első mészárlásra 1848. október 19-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak vélték a támadások megindulásakor, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
- Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat. Itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, – aki elbújt a románok elől –, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
- Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
- Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
- Október 23-án Boroskrakkó és a környező településeken 200 főt mészároltak le.
- Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
- Október 29-én Magyarigen 200 lakost öltek meg.
- Borosbocsárdon megközelítőleg 40 ember veszett oda.
- Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket pedig a Marosba dobták.
- A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 ember halt éhen, vagy fagyott meg a téli hidegben.
- 1849. májusában Abrudbányán (Abrud) 1500 főre tehető az áldazatok száma. Meg kell említeni, hogy a románok által legyilkolt magyarok száma még így sem teljes,
A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
A mai napig nem történt bocsánatkérés a gyilkosságok miatt
Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk elkövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár. „Nem nagyon szoktunk mi, románok a más népcsoportok ellen elkövetett mészárlásokról beszélni, és nem is illik hozzánk, mert elrontja az egyik olyan nagy gonddal épített mítoszt, amely szerint a román szelíd és ártalmatlan nép. Meg kell tennünk azonban a lelkiismeretünk vizsgálatát, és vállalnunk kell történelmünk kevésbé kellemes részét is. Főleg nekünk erdélyi románoknak kötelességünk ez az önvizsgálat” – írja a józan és transzilvanista elkötelezettségű Tudor Duică, kolozsvári civil aktivista A nagyenyedi mészárlásról című publicisztikájában.
„Dél-Erdélyben nemigen akad olyan település, ahol ne volna kit gyászolnunk. 1848-49-ben szisztematikus népirtás vette kezdetét ezen a tájékon, amint a szerbek ostromolta Délvidéken is.
A balkáni népirtók a halálnemek leggyötrelmesebb és legmegalázóbb formáit választották. Amit a tatárjárás, törökdúlás, parasztlázadások nem tudtak bevégezni, azt a román szabadcsapatok – viszolygó, de állhatatos osztrák támogatással – megtették: egyszer s mindenkorra magyartalanították Erdély déli tájait” – írja Margittai Gábor Domokos László A nagyenyedi ördögszekér című könyvének előszavában.
– Örökség / Nacionalista Zóna –
Vélemény, hozzászólás?