Retkes Tamás író, történész jellegzetes stílusával és humorával hamar megragadja az olvasó figyelmét és képzeletét. Ezért is nagy öröm számunkra, hogy a Nacionalista Zóna publikálhatja az élet apró jelenetei által ihletet novelláit.
Perzselően sütött a nyári nap, melynek hatása a belváros aszfalt-dzsungelében csak még jobban felerősödött. Kivédhetetlen forróság, belvárosi tömeg és rohanás – ezek voltak azok a dolgok, amiktől az Utca Embere általában hajlamos volt kisebb fajta rosszulléteket produkálni, de ha egyszer a munkája pont most szólította a főváros belső kerületeinek egyikébe, akkor nincs apelláta.
Nagy keservesen talált is egy méregdrága parkolóhelyet, persze jó messze az eredeti úti céljától. Az ilyesmiben nem is a gyaloglás ténye bosszantotta, viszont a közterületen való parkolásról megvolt a maga külön bejáratú véleménye. Megítélése szerint ez csak egy nettó lehúzás, mivel az autós semmit – pl. fedél, esetleg élőerős védelem – sem kap a pénzéért, viszont alkalomadtán jól megbüntethetik.
Sétálva haladt tehát tovább, míg egy zárt tömbben közlekedő nagyobb társaságra nem lett figyelmes. Pont az volt bennük a különös, hogy semmi kirívó nem volt rajtuk. Kifejezetten jó megjelenésű, rendezett frizurájú és ruházatú magyar fiatalok voltak. Egyik sem a telefonját bámulva sétált az utcán, egymás között keveset beszélgettek, viszont a gyaloglási tempójuk nagyon is célirányosnak tűnt. Az Utca Embere akaratán kívül is elvegyült köztük, mivel hogy egyébként ügyet sem vetettek egymásra. A kis csoport már majdnem elérte az Oktogont, midőn egy szakasznyi rendőr fogta őket körül.
– Nem lehet továbbmenni – tájékoztatta őket egy zászlós -, viszont legyenek szívesek ellenőrzésre előkészíteni a személyi okmányokat!
Az Utca Embere kis híján a homlokára csapott. Hát persze! Hiszen ma van a Pride nevezetű rendezvény, melynek során a homokosok és szimpatizánsaik a hetero többség orra alá dörgölik elnyomottnak mondott identitásukat.
Teszik mindezt őrült költségeket felemésztve, a lehető legharsányabb módon. Kinek jó ez? Ezek a srácok pedig lennének esetleges az ellentüntetők? Egyik sem úgy fest, mint holmi agresszív fenevad – legalábbis a sajtó mindig úgy írja le őket. Viszont ha ellentüntetni jöttek, akkor a hangjuk nem fog érvényesülni az Andrássy útnak még a környékén sem.
Közben az Utca Embere kapott egy telefonhívást az ügyfelétől, hogy az rajta kívül álló okok miatt lemondaná a mostani találkozót. Elnézést kér, stb., most viszont az Utca Embere már egyenesen rá is ért figyelni a csoportokat.Amit a rendőrkordonon túl látott, attól felfordult a gyomra. Soha nem foglalkozott ezzel a kérdéssel érdemben, de most élőben látni számára igenis visszataszító volt a sok bőrtangás, színes maskarájú figurát. Ezek bénítják most meg a fővárost, indokolatlanul lekötve olyan rendőri erőket, melyeknek máshol sokkal nagyobb hasznát lehetne venni.
Velük szemben itt vannak ezek a maroknyi, szemmel láthatóan szervezetten érkezett srácok, akik az egyébként korrekt rendőri intézkedést követően már méltatlankodó skandálásba is kezdtek. (A zsaruk egyszerűen nem találtak rajtuk sehol fogást. Se egy körözött személy, se egy tiltott tárgy náluk.)
Akciójuk persze nem ért, nem érhetett el átütő sikert, hiszen bátran kiálló csapatuk száma elenyésző volt a felvonuló tömegéhez képest. A Pride, vagyis “büszkeség” logóra sokkal inkább ők pályázhatnának, hiszen kiállásukkal legalább letették a garast bizonyos alapértékek mellett.
Az Utca Embere itt már beszélgetést is kezdeményezett az egyik mellette álló ellentüntetővel. Most már az ő számára sem volt kérdés, hogy a Gondviselés útján jó helyre került.
Na de a többi agymosott, aki ha nem is kiállásával, de passzív hallgatásával támogatta ezt az őrjöngést?
„Irgalom atyja, ne hagyj el!”
A szavak tettek nélkül semmit nem érnek – interjú Lipták Tamással
Vélemény, hozzászólás?