1944. október végén a szovjet és a román hadsereg Erdély egész területét megszállta. A front átvonulása után, 1944. szeptember végétől a román katonaság, csendőrség és az irreguláris fegyveres alakulatok, sok helyütt a helyi románság támogatásával sorozatos megtorló akciókat hajtottak végre a magyar polgári lakosok ellen.

A legtöbb gyilkosság az önkéntesekből verbuválódott Maniu-gárda tagjainak nevéhez fűződik. A leghírhedtebb különítményt a Szászfenesről elmenekült volt ügyvéd, Gavrilă Olteanu vezette, aki teljes és végleges leszámolást hirdetett a „puszták barbárjaival”. A hetvenfőnyire becsülhető osztag 1944. szeptember 6-án alakult Brassóban, majd Sepsiszentgyörgy eleste után a székelyföldi városban ütötte fel szállását. Innen indultak el első nagyobb akciójukra szeptember 25-én (Szárazajta). Gyergyószentmiklós felé továbbvonulva a voluntárokként (önkéntes) emlegetett fegyveresek mindenütt terrorizálták a helybeli magyar lakosságot. Csíkszentdomokos és a környező székely falvakban (Karcfalva, Madaras, Dánfalva) legalább 25 polgári személyt gyilkoltak meg.

Szeptember utolsó és október első napjaiban számos más csíki települést is feldúlt Olteanu különítménye. Embereket baltával fejeztek le. Gátlástalanul fosztogattak, elhajtották az állatokat, a magyar lakosokat korra és nemre való tekintet nélkül súlyosan bántalmazták, megalázták és megkínozták. Gyergyószentmiklóson október közepén a szovjet városparancsnokság Olteanut halálbüntetéssel fenyegetve utasította az önkényeskedések abbahagyására. A gárdisták ezt követően zömmel Beszterce-Naszód, Kolozs és Szolnok-Doboka megyékben folytatták akcióikat. Szeptember és október folyamán összesen mintegy kétszáz ártatlan polgári lakost öltek meg, nem ritkán különös kegyetlenséggel. Olteanu csapata ezután szétszóródott, a parancsnok a Kelemen-havasokba vette be magát és csatlakozott a Haiducii lui Avram Iancu nevű (az 1848/49-es magyarellenes felkelés parancsnokáról elnevezett) titkos antikommunista fegyveres szervezethez.

A bosszúvágy és a kollektív felelősségre vonás mellett a román leszámolásoknak politikai motivációja is volt. A többi térségbeli kisállamhoz hasonlóan a homogén nemzetállam víziójában élő román politikai elit a magyarság (és a németség) tömeges elűzését, kitelepítését, vagyonuk és pozícióik megszerzését elsődleges céljai közé sorolta. A politikai pártok és a sajtó jelentős része folyamatosan uszítottak a kisebbségek ellen, és szigorú megtorlást követeltek. A román állam számos diszkriminatív intézkedést hozott ezekben a napokban. Többek között elbocsátották a német és magyar nemzetiségű hivatalnokokat. A Maniu-gárdisták és a román csendőrök csak Maros-Torda vármegyéből közel négyezer magyar lakost hurcoltak el, köztük mintegy 450 kiskorút, a Brassó melletti Földvárra és más táborokba. Jó részük a kegyetlen körülmények miatt az internálótáborokban elpusztult. Napirenden voltak az erőszakos házkutatások, fosztogatások, rablások és az olykor terhes asszonyokat és gyermekeket sem kímélő nemi erőszak…

Különös kegyetlenség történt a magyarok által lakta Gyanta faluban is.
„A helységet birtokba vevő egyik román alakulat vezetője, bizonyos Bridea hadnagy – vagy százados – azzal vádolta a helyi magyar civil lakosságot, hogy segítették a magyar reguláris sereget, és bosszúból megtorlást rendelt el, bár a helyi román lakosság körében többen is erősítették, hogy előbbiek teljesen ártatlanok” a gyantai dráma előzményeként 1944. szeptember 23-án a Belényes melletti Magyarremetén és Kishalmágyon 36 magyar civilt lőttek agyon ugyancsak partizánkodás alaptalan vádjával.
A gyantai református egyházközség presbitériumának jegyzőkönyve, szűkszavú tényszerűséggel, így dokumentálja az eseményeket:
„Szeptember hó 24-én vasárnap a honvédcsapatok utóvédje egy századnyi erővel elhelyezkedett a község utcáin s néhány óráig fenntartotta a nyomukba törő román 3. hegyivadász hadosztályt. Délután 4 órára visszavonultak s a falura törő román hadsereg a békés lakosságon töltötte bosszúját.
Legyilkoltak 41 személyt, nagyrészt egyházunk híveit, embereket megvertek, asszonyokat, lányokat megbecstelenítettek, gyújtogatták a kertek alját, féktelenül raboltak, romboltak, s a környékbeli falvak román lakosságával karöltve elvitték a lakósok ingóságait, szekereit, állatait. E napon gyújtották fel ref. egyházunk lelkészi lakását, mely 1800-ban épült, tehát 140 éven át szolgált kisebb nagyobb átalakításokkal egyházunk lelkipásztorainak otthonául. A papi lakásnak csak puszta falai roskadoznak. Elpusztult benne a lelkészi család minden ingósága. Elveszett az egyház könyv- és irattára, minden kegyszere egy darab úrasztali tányér kivételével.”
A vérengzés legfiatalabb áldozata egy kétéves kislány, a legidősebb egy 71 éves férfi volt…

Az irreguláris és rendőri román fegyveresek garázdálkodásának a szovjet hatóságok vetettek véget, akik november 7-én katonai közigazgatás alá vonták a területet és 14-én megszüntették a román hatóságok működését.
Ugyanakkor a a szovjet hadsereg,  Erdélyben is súlyos háborús bűncselekményeket követett el. Sokat szenvedett például Nagyszalonta városa, amelyet a német és magyar csapatok szeptember végén rövid időre visszafoglaltak és igy fény derült a vörös horda által elkövetett sok atrocitásra.

A román bántalmazások „első szándékból” különösen a papok , jegyzők és a magyar közösségek más prominens képviselői ellen irányultak. Számos településen, köztük Nyárszón, Fejérden, Szászzsomboron és Ördögkeresztúron a románok elűzték a református lelkészt és családját. Kendilónán és Kispetrin a hasonló incidensek voltak a papok  és családjuk legyilkolásával végződtek. Bethlenben két lelkészcsalád az üldöztetések és halálos fenyegetések elől az öngyilkosságba menekült, helyenként a templomokat is meggyalázták, Alsóilosván például a református templomot árnyékszéknek használták a  Maniu-gárdisták. Számos úri lakot és kastélyt feldúltak, kifosztottak a közeli román falvak lakói.
Az atrocitásokat követően a magyar halálos áldozatok száma körülbelül ötszáz fő  lehetett.  A magyarellenes atrocitások egészen a kilencvenes évekig tabutémának számítottak, az áldozatok családtagjait soha nem kárpótolta a román állam.