Retkes Tamás író-történész számos novelláját megosztottuk már a Nacionalista Zóna felületén. Ezúttal egy karácsonyi történetet ajánlunk olvasónk figyelmébe, mely az író Budapest hősei (2013.) című regényében látott napvilágot.

A szovjet-román támadások hevessége csak az est leszállta után enyhültek. A front egyik előretolt harcálláspontján a magyar honvédek már a délután folyamán metszett fenyőgallyakat díszítettek kezdetleges papírdíszekkel, amikor az őrszolgálatot ellátó tábori csendőrök közeledő alakokra lettek figyelmesek.

– Állj! Ki vagy?

– Kameraden – hangzott a lakonikus válasz. Valóban, két rajnyi SS-legény közelített az őrséghez. Az őket vezető tiszthelyettes lejelentkezett a rangidős tábori csendőrnél, ám az csupán a leglényegesebb német szavak jelentését sejtette.

– Engedelmével őrmester úr – lépett előre az egyik SS katona – majd én tolmácsolnék. Tolnai svábként léptem be a Fegyveres SS-be, mert a Volksbund ide irányított.

Látva a csendőr őrmester arcán kiült feszengő megrökönyödést, sietve hozzátette:

– A hangsúly tulajdonképpen a közös ellenségen van, nem a testületen vagy az egyenruhán.

– Hát rendben. Kerüljetek beljebb, mert karácsony ide vagy oda, nem túl okos dolog idekint álldogálni.

A tágas pincében tanyát vert magyar katonák viszont szívélyesen fogadták a betérőket, akik – ahogyan annyian már oly sokszor – elszakadtak az övéiktől. Valamennyi vendég a katonai korfa két végletét képviselte: fiatal fiúk és meglett korú családapák. A gyorsan kibontakozó társalgást a sváb veterán Spulman, valamint magyar részről a leendő lelkipásztor Laci, illetve egy Jenő nevű csendőrlegény fordította. Utóbbi sokáig szolgált németajkú falvakban, így elsajátította ezt a nyelvet is.

– Bátran kijelenthetem, kedves bajtársak, – szólalt fel elsőként a született társasági lénynek bizonyult Spulmann – hogy a Waffen-SS legvegyesebb nemzetiségű egysége nyert most itt bebocsátást.

– Miért, az SS nem csak németekből áll? – hüledezett egy fiatal magyar közlegény. Látszott rajta, hogy a világképe még finoman szólva is hiányos.

– Ugyan, ifjú barátom. Először is, a pontosság kedvéért: mi harcoló alakulat vagyunk, frontkatonák, nem keverendőek össze holmi pribékekkel. Szóval jómagam, mint sváb, nem is számítok különösebben csodabogárnak. Csakhogy vannak itt a németek mellett most skandináv népek fiai is – és két jóvágású viking-ivadékra mutatott -, illetve a spanyol önkéntesekből álló legendás Kék Hadosztály egy utolsó hírmondója is. A dán fiú egyébként páncéltörő ágyút kezelt norvég bajtársával, amíg a lőszerük ki nem fogyott, a spanyol pedig igazi virtuózként kezeli a távcsöves puskát. Hogy végül ki ne hagyjam, még egy lengyel fegyvertársunk is van, aki a szovjet okkupációkor megúszta a begyűjtést, és ezzel Katyn-t. Otthon tiszt volt, bár az SS-ben csak közlegény, de itt mindenki a nulláról kezdte. A lényeg, hogy harcos antibolsevista legyen.

– Európa fiainak színe-java van itt! Ez alapot ad az igazi ünnepi hangulatra. – kiáltott fel elragadtatással Laci. Az örökké éhes és szomjas Jóska viszont nem állta meg különvélemény nélkül, dörmögve közbevetette:

– Ki látott már karácsonyi ünneplést terített asztal nélkül?

Az általános derültség lágy fuvallata futott végig az egységen, az idegen ajkúaknál némi fáziskéséssel, mert nekik le kellett fordítani a jogos észrevételt. Mintegy varázsütésre, középre került egy asztal, amin minden katona elhelyezte a feldíszített fenyőágak alá a saját fejadagját. Színes kavalkád alakult ki a különböző fajtájú és mennyiségű kenyerekből, konzervekből, és egyéb ennivalókból. Ahogy a házigazda magyarok részéről az őrmester, úgy a vendég nemzetközi SS-ek részéről a rangidős lépett elő, és ketten kezdték meg az ünnepi menázsi egységesítését. A csendőr őrmester Lacira pillantott:

– Tiszteletes úr, szólnál pár szót az ünnepi alkalomból?

Hiába szabadkozott Laci, Spulmann máris kapott a szón, és röviden bemutatta Lacit a külföldieknek is, hogy tisztában legyenek személyének jelentőségével.

– Elmehetnél porondmesternek, kamerád. Nem is vagyok még felszentelt lelkész – suttogta felé félig rosszallóan Laci.

– Nem rossz gondolat, majd megpróbálkozom vele, de előbb kergessük el a bolsevikokat. Beszélj csak, én leszek a szinkrontolmácsod!

Laci megállt az asztal előtt, és zavartan végigsimította sűrűsödő bajuszát. Új szokása volt ez, mióta kevesebbet borotválkozott. Egyelőre időt próbált nyerni, illetve úrrá lenni zavarán, mert még soha nem beszélt ekkora hallgatóság előtt készületlenül. Tekintetét körbehordozta a hallgatóságon, majd amikor már érezte, hogy minden szempár rá szegeződik, nagy levegőt vett, és végre hozzákezdett:

– Kedves magyar testvéreim, és külhoni bajtársaim! A világ teremtőjének végtelen kegyelméből minden esztendő legsötétebb napján újra átélhetjük azt a csodát, ami egyszülött fiának, a világ megváltójának születése hordoz magában. Most, hogy Sztalin parancsára a vörös hordák, mint a Sátán csatlósai Budapest kapuit döngetik mocskos kezeikkel, még jobban felértékelődik ez a csoda. Bennünket idevezérelt a betlehemi csillag, de most azért, hogy ezt a várost a benne lévő valamennyi kis Jézussal – és a védelmüket élvező család hétéves kisfára mutatott, aki tátott szájjal hallgatta a beszédet – megvédelmezzük. Hálát kell adnunk ugyanakkor nem csak a mai éjszaka csodájáért, hanem azért is, hogy magunk mellett tudhatjuk más népek fiait is. Köszönet és tisztelet illesse őket azért, mert elhozták hozzánk a szívüket, és elhozták a fegyvereiket, hogy együtt harcolhassunk a közös ellenség ellen. Most pedig mondjuk el együtt az úr imáját!

Mindenki levette a sapkáját vagy a sisakját, hogy fedetlen fővel imádkozhasson, és ahány nemzetiség képviselői összegyűltek az ostromlott budapesti ház pincéjében, annyi nyelven szólalt meg a miatyánk. Amikor ennek is vége lett, a kisfiú ragadta magához a kezdeményezést, és csilingelő gyerekhangon elkezdte énekelni a mindenki számára ismerős karácsonyi dalt: „Ó szép fenyő, ó szép fenyő, de jó, hogy mindig zöldellsz!” Spulmann könnyezni kezdett, mert eszébe jutottak a saját gyermekei, így tolmácsolni is elfelejtett, ám a németek a dallamról ismerték fel az éneket, és a saját verziójukat adták elő: „Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum, wie grün sind deine Blatter!” Talán még a közös imádkozásnál is ünnepélyesebb színt kölcsönzött ez az éneklés, aminek végeztével kézről-kézre adták a kis nótafát. Mindenki sírva ölelgette, főként a családos katonák. Mindannyiknak eszébe jutottak az otthon maradt családtagok, akiket akár már évek óta nem láttak. Ilyen körülmények között az összegyűjtött közös élelem is más zamatot kapott.