Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született.

1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a több mint kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről. Az első tiltakozó megmozdulások Kolozsváron voltak, 1956 október 24 én tiltakozó megmozdulás kerül sor a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Balázs Imre és Tarnovan Vid Aristid szervezésében.

Temesváron jóval nagyobb és jelentősebb megmozdulás volt mind Kolozsváron, az ottani Műszaki egyetem magyar, román és német diákjai egy szolidaritási tüntetést hívtak össze kb 3 ezer résztvevővel, amelyen 12 pontban fogalmazták meg követelményeiket. Ezen követeléseknek egy része nagyon komolynak számított az adott korszakban, ilyenek voltak az orosz nyelv kötelező tanításának eltörlése, a kollektivizálás beszüntetése és a sajtószabadság. A Securitate fegyveres alakulatai körbevették az épületet és több száz diákot hurcoltak el teherautókon. Másnap a tüntetések folytatódtak, ekkor összetűzések is voltak a diákok és a kivezényelt katonaság, rendőrség között. Két nap alatt háromezer diákot tartoztattak le, közülük 31-et ítéltek el 4és 8 év közötti börtönbüntetésre.

Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Securitate viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.

A Szoboszlay-per abban is különbözik a hasonló koncepciós perektől, hogy az elítéltek közül a legtöbben a börtönben a kínzások és az embertelen viszonyok miatt veszítették életüket.

Nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság.

A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el.

Az érmihályfalvi csoport pere egy koncepciós per volt, amelynek során 31 személyt ítéltek el, közülük hármat halálra, egy állítólagos „államellenes összeesküvésre” alapozva.

A bíróság a vádlottak tettét rendszerellenes összeesküvésnek minősítette, ami a legsúlyosabb büntetésekkel járhatott együtt. Az „összeesküvők” per anyaga közel 2000 oldalas volt. Ítéletet végül csak 1958 szeptemberében hoztak, amikor három személyt halálra, 9-et életfogytiglanra, a többieket 5–25 év közé terjedő kényszermunkára ítélték.

1956-ot követő megtorlás aránytalanul súlyos volt, Stafano Bottoni kutatásai alapján 1956 és 63 közötti időszakban harmincezer embert tartoztattak le és hurcoltak meg. Közülük 1957 és 63 között több mind tizezer személyt ítélt el, a kolozsvári, nagyváradi, temesvári, bukaresti és jászvásári katonai törvényszék. 1957és 1959 között 45 halálos ítéletet hajtottak végre és rengeteg embert ítéltek el hosszú börtön évekre.

A román kommunista hatalom gondosan vigyázott arra, hogy a kivégzésekre román-magyar-szász – és Temesváron sváb – „koprodukcióban” kerüljön sor, mindezzel táptalajt biztosítva a nacionalista román sajtóban 1990-től napjainkig burjánzó feltételezésnek, miszerint a legsúlyosabb atrocitásokat nem is román, hanem magyar, zsidó, szász, szerb származású szekusok követték el. 1956 két síkon is fordulópontot hozott Romániában: egy komoly repressziós hullám kezdődött el, amely 1963-ig tartott, változás állt be a román nemzetiségpolitikában, amelyek hatásai még napjainkban is érződnek.

Kolozsvári / Örökség / Nacionalista Zóna –