“A világnézeti semlegesség mítosza valójában nem a semlegességet szolgálja, hanem a liberalizmusból következő emberkép láthatatlanná tételét, azon előfeltevés elrejtését, miszerint az ember végső soron autonóm individuum, aki saját teste és élete felett korlátlan rendelkezési joggal bír.”

 

A kormányváltás után nem kellett sokat várni, hogy egy régi kulturális frontvonal újra megnyíljon. A baloldali-liberális közeg hangos feministáinak (értsd: nőellenes, kultúraromboló lényei) a legsürgetőbb követelése az abortusz (értsd: ártatlan emberi életek kioltása) liberalizációja lett, mindenekelőtt az úgynevezett szívhangrendelet eltörlése és a gyógyszeres terhességmegszakítás engedélyezése. A követelés retorikája ismerős: a kérdést „ideológiamentes”, „szakmai”, „tudományos” alapokra kell helyezni, megszabadítva azt a vallási, erkölcsi vagy világnézeti szempontoktól, mivel azok megfojtják az érdemi diskurzust, hiszen elve kétségbe vonják a női reprodukciós jogokat és támadják a testi autonómia gondolatát, melyek ugyebár magától értetődő minimumok kellenének, hogy legyenek minden jogállamban. A valóságban azonban éppen ez az állítás az, amely a legmélyebb tévedését rejti magában.

Az abortusz kérdése ugyanis nem elsődlegesen orvosszakmai probléma, hanem egy erkölcsfilozófiai és metafizikai kérdés. Igen, az orvostudomány képes leírni a magzati fejlődés biológiai folyamatát és a megfogant élet kapcsán képes technikai lehetőségeket biztosítani annak elvételére, arra azonban önmagában nem képes választ adni, hogy az abortusz erkölcsi szempontból akceptálható-e vagy sem, s ha igen miért, milyen alapon. Ez jóval túlmutat saját hatáskörén, s azt gondolni, hogy csak azért, mert az abortusz egy orvosi beavatkozás, máris egy orvosi értelemben vett szakmai kérdés lesz, súlyos szereptévesztés. Az orvostudomány a „mit lehet megtenni?” kérdése nem válaszolja meg azt, hogy „mit szabad megtenni?”. A kettő közötti különbség pedig pontos az etikai filozófiai diszciplínájának a terepe.

A modern liberális diskurzus egyik legnagyobb önellentmondása pontosan az a fikció, miszerint létezhet világnézetileg semleges, szakmai kormányzás. Mintha a gyakorlati politikai törvények és döntések akarva-akaratlanul ne bizonyos erkölcsi-szellemi értékeken nyugodnának, olyan világnézeti és létszemléleti princípiumokon, melyek alapjaiban határozzák meg a politikai rendet. Példának okáért a színtisztán gyakorlatinak és szakmainak tűnő gazdasági kérdések mögött is társadalombölcseleti és filozófiai antropológiai alapelvek állnak. A laissez-faire kapitalizmus vagy a marxi szocializmus sem pusztán technikai gazdaságszervezési modellek, hanem eltérő emberképekből fakadó gazdaságfilozófiai felfogások. Ugyanez érvényes az abortuszra, az eutanáziára vagy a mesterséges megtermékenyítés bioetikai kérdéseire is. A világnézeti semlegesség mítosza valójában nem a semlegességet szolgálja, hanem a liberalizmusból következő emberkép láthatatlanná tételét, azon előfeltevés elrejtését, miszerint az ember végső soron autonóm individuum, aki saját teste és élete felett korlátlan rendelkezési joggal bír. Aki azt állítja, hogy a fenti kérdésekről (jelen esetben specifikusan az abortuszról) pusztán szakmai alapon lehet beszélni, az vagy nincs tisztában saját filozófiai előfeltevéseivel, melyekre az ún. szakmai érveit építi fel, vagy tudatosan próbálja azokat semleges tényként, „elvi minimumként” feltüntetni, hogy ezzel manipulálja a szakmai párbeszédet, és tudatosan tolja azt saját (liberális) világnézeti narratívájának irányába.

Az abortuszvita középpontjában valójában azonban egyetlen kérdés áll, s az nem egészségügyi, hanem ontológiai természetű: mi az emberi személy, és mikortól tekinthető embernek az ember? A klasszikus, arisztotelészi–tomista bölcselet az emberi személyt Boethius nyomán racionális természetű egyéni szubsztanciaként határozza meg. Bontsuk szét a definíciót. A személy mindenekelőtt szubsztancia, azaz önmagában, nem pedig valami másnak a tulajdonságaként fennálló létező. Az ember a lényegét, sajátos meghatározottságát mint szubsztancia, képességei, működése és tulajdonságai szempontjából pedig sajátos emberi természetének köszönheti. A természet az a belső lényegi elv, amely meghatározza, hogy egy létező micsoda, mire irányul, és milyen működési mechanizmus, milyen képességek és cselekvési elvek bontakozhat ki belőle. Az ember sajátos természete pedig a racionalitás. Az értelem képessége az igazság felismerésére és az akarat képessége a jó szabad választására. Az ember tehát egy olyan önmagában fennálló, önálló létező, akinek természetét, sajátos mivoltát racionalitása, értelmi-akarati képessége határozza meg. Ebből következik, hogy az emberi élet védelmének alapvető etikai parancsa is ebből a racionális természetből fakad.

Ez döntő jelentőségű. A személy mivolta ugyanis ezek alapján nem a pillanatnyi képességek használatából ered, nem az aktuális fejlettségi állapottól függ, hanem azon természettől, amely ezen képességek eredője. Az ember tehát nem akkor válik emberré, amikor bizonyos funkciókat már képes gyakorolni, hanem attól a pillanattól ember, amikor emberi természettel rendelkező létezőként, mint szubsztancia létrejön. Ez pedig a fogantatás pillanata. Biológiai szempontból a fogantatás pillanatában egy új genetikai entitás jön létre, amely saját DNS-sel rendelkezik és vitathatatlanul az emberi fajhoz tartozik, azaz emberi természettel bír és így racionális természetű egyéni szubsztanciaként, személyként kell meghatároznunk. Ettől kezdve a fejlődés folyamatos, nincsen minőségi ugrás embrió és felnőtt között, csupán fokozati fejlődés. Minden későbbi határvonal (szívhang, fájdalomérzet, kognitív képesség stb.) szükségszerűen önkényes, amely filozófiai alapon nem igazolható következetesen. Bölcseleti szempontból ez még világosabb. A hagyományos katolikus doktrína szerint az ember test és lélek egysége. A lélek, mint metafizikai alapelv az az életadó és lényegadó formai princípium, amely az emberi organizmust emberré teszi, azaz meghatározza lényegi természetét. Ahol tehát létrejön az emberi élet, mint önálló organizmus, ott szükségszerűen jelen van az emberi természet is, hiszen jelen van a lélek, mint az életért felelős metafizikai alapelv.

A döntő kérdés ezek alapján mindig az, hogy milyen emberképből indulunk ki. Mindebből következik az abortusz erkölcsi megítélése is. Ha a fogantatástól kezdve emberi személyről beszélünk, akkor az abortusz nem pusztán egy „egészségügyi beavatkozás”, hanem ártatlan emberi életek szándékos kioltása, avagy szándékosan, tudva és akarva elkövetett gyilkosság. A modern társadalom azonban pontosan azért igyekszik orvosszakmai és egészségügyi kérdéssé redukálni az abortuszt, hogy elfedje ennek morális súlyát. A „terhességmegszakítás” eufemizmusa mögött egy emberi élet szándékos és kegyetlen elvétele áll. A nyelv sterilizálása tulajdonképpen ebben az esetben is az erkölcsi érzék tompításának eszköze. A modern liberalizmus egyik legfontosabb hatalmi technikája éppen a fogalmak átnevezése és így a valóság értelmezésének tudatos torzítása. Így lesz a gyilkosságból egyszerűen ún. reprodukciós jog.

Súlyos tévedés tehát azt állítani, hogy a szakmai diskurzusnak szükségszerűen az abortusz további liberalizációja felé kell mutatnia, mivel eddig a „szakmát megerőszakolta a politika”. Ha ugyanis az emberi személy mivoltát és méltóságát következetesen képviseljük, akkor éppen ellenkezőleg az egyetlen koherens bioetikai álláspont az emberi élet teljes körű védelme, mégpedig a fogantatástól kezdve. Minden más nézőpont valamilyen módon relativizálja az emberi élet szentségét. Éppen ezért az egyetlen valóban következetes „szakmai” álláspont csak az lehet, amely felismeri, hogy az abortusz nem orvosszakmai, hanem etikai kérdés, melynek nyomán az emberi életet annak legkiszolgáltatottabb állapotában is védelemben kell részesíteni. E ponton az orvosi hivatás erkölcsi kötelessége sem lehet kérdéses. Az orvos feladata az élet védelme és szolgálata. Az orvoslás eredeti ethosza nem engedheti meg magának, hogy a halál technikai kivitelezésére irányuljon. Ha a közélet valóban szakmai komolysággal kíván közelíteni az abortusz kérdéséhez, akkor nem az abortuszhoz való hozzáférés további kiterjesztését kell követelnie, hanem mindazon jogi, társadalmi és orvosi eszközök megerősítését, amelyek az ártatlan emberi életek kioltását megakadályozzák. Az orvoslás egyetlen szakmai kiindulópontja csak is a következő tételmondat lehet: az abortusz gyilkosság. 

Minden kultúra életereje azon áll vagy bukik, hogy mely metafizikai alapzatra építkezve határozza meg etikáját, emberképét és társadalmi-politikai rendjét. Az abortuszvita pontosan ezért sokkal, de sokkal mélyebben húzódik meg, mint első látásra tűnhet pusztán egy egyszerű szakmai diskurzusként részeként. Az abortuszt keretező tézisek kulturális választóvonalként arról a metafizikai állítástól szólnak, hogy mi az ember, mi az emberi mivoltnak, az emberi természetnek az objektív rendje és értéke. Jelenleg az abortuszt tekintve pedig ez az egyedüli és legfontosabb „szakmai” kérdés. Minden más csak ebből következik.

 

–  K.Á. / Világnézet / Nacionalista Zóna –