Az 1956-os forradalom és szabadságharc évében egy város mondta azt: Nem leszünk többé Sztálin városa. Ez a város a mai Dunaújváros, egy gyárváros, amely a XX. század emlékeit és sebeit a mai napig orcáján viseli. Történelmi eseményekben, összecsapásokban és sorsfordító pillanatokban hihetetlenül gazdag lokáltörténete formálta ma azzá a várossá, melynek utca kövei, Duna partja és épületeinek falai ma is elénk tárják az idők változását.

Jelen írásunkban ismertetni fogjuk Fejér megye legnagyobb ipari városának forradalmi eseményeit, azt a kegyetlen és hősi utat, ami ahhoz vezetett, hogy mára már  Sztálin neve örökre letöröltetett Dunaújváros (akkori Dunapentele) nevéről.

Az október 23-i budapesti események híre hamar elérte Dunapentele munkásnegyedeinek lakosait is. A kialakult helyzet előzményeképpen fontos megemlíteni, hogy a város a munkásosztály és az azt körülvevő  szegény, vesztenivalóval nem rendelkező rétegek mellett sok korábbi Horthy-katonának (köztük volt csendőrtisztek és az egykori Hunyadi páncélos hadosztály katonái) a háború politikailag üldözött személynek adott otthont.

Az emlékezetes októberi kedd 23. eseménytelenül telt el a város utcáin és üzemeiben. Még 24-én is nyugodtan ébredt a város, bár a Budapesten történtekről jóformán mindenkinek volt bizonyos információja. A városi pártbizottság vezetőit a Pestre küldött DISZ-funkcionáriusok tájékoztatták az eseményekről. Délben a karbantartó gyárrészleg dolgozói táviratot küldtek a kormányhoz, amelyben támogatásukról biztosítják a felkelők ellen harcoló kormányhű csapatokat. A távirat szövegét felolvasták a Kossuth Rádióban is. A városi pártbizottság ülést tartott, amelyen elhatározták, hogy ha szükséges, fegyvert adnak a kommunistáknak.

Dunapentelén a budapesti eseményekhez képest két napra rá, október 25-én lehetett először érzékelni a forradalom szelét. Az események itt a hajnali órákban kezdődtek, amikor is a kenyérgyár előtt honvédek gyülekeztek, akik a budapesti harcosoknak akartak élelmet vinni, ám őket a helyi gh-sok letartóztatták a helyszínen, aminek hatására a délutáni órákban már a Vasmű környékén elindultak a szervezkedések és az emberek bizottságokat alakítottak egy esetlegesen kialakuló helyzet kezelésére. Fegyvereket viszont nem kaptak. Délután öt órakor már egy ezer fős tömeg gyűlt a művelődési ház elé, hogy követeléseiket felolvassák és tervük az volt, hogy Budapestre menjenek számon kérni a kormányt, akár fegyverek segítségével is.

Másnap, 26-án a munkástanács folytatta ülésezését és egyre bizonytalanabbá váltak azt a kérdést illetően, hogy mi lesz ha szovjet erőkkel találják szembe magukat az emberek, ám mégis amellett voltak, hogy nem juthatnak fegyverhez a lakosok. Mint a sztálinvárosi kiváltságos helyzet egy késői és groteszk megnyilvánulása, felvetődött a gondolat, hogy Dunapentele – maguk között így nevezték már a várost – legyen autonóm terület. Elhatározták, hogy azokat, akik harcolni akarnak, külön autóbusszal Budapestre viszik. De fegyverrel senki nem jöhet vissza. A délutáni órákban a munkástanács a művelődési ház erkélyén ülésezett: programjukban szerepelt a kormány és a felkelők közti fegyverszünet, amnesztia, az, hogy dolgozni kell és maximum a sztrájk megengedett, illetve a rend ellen vétők megbüntetése. Ez természetesen az összegyűlt tömegnek nem nyerte el a tetszését és a feldühödött emberek el kezdtek egyenként szónokolni, zúgolódni, amíg egy lovas ávós nem érkezett a helyszínre és a tömeg hamar szétszéledt. Ezután egy kisebb csoport már elindult a pártházba fegyverekért és az este eldördültek az első sebesülteket követelő lövések Dunapentelén.

Október 27-én két fegyveres csoport is támadásba lendült a városban, közben ellenforradalmi röplapok is elkezdtek terjedni a lakosok között. Egy 100 fős teherautó a budapesti felkeléshez indult, ám Ercsi környékén lekapcsolták őket. Délután a helyi parancsnokság került támadás alá, ahol a felkelőkre válaszul kézigránátot és golyózáport küldtek, ami hat emberrel végzett. Ennek hatására a lakosok nem lelkesedtek annyira a harcért, ennek következménye, hogy míg az ország más részein teljesen leállt a civil élet, Dunapentelén ezekben a napokban is működtek a gyárak és nem álltak le az üzemek.

Az egyre erősödő feszültség hatására a következő két napban a honvéd helyőrség Dunapentele teljes megszállását tűzte ki céljául. Október 28-án egész napos katonai járőrözés volt. Azonban a következő napokban a közhangulat egyértelműen éltette és dicsőítette a kialakult forradalmat, hiszen a Kossuth rádióban és a Szabad Nép folyóiratban is csak erről szóltak a hírek. Ennek hatására a kormányhű helyőrség hatalomátvétele nem valósult meg Dunapentelén, sőt a katonákat hazaengedték és letartóztattak egy parancsnokot is, aki a korábbi napokban a civilek haláláért vált felelőssé.

Október 31-én választották meg a végleges munkástanácsot és a Dunapentele város Nemzeti Bizottságát, ami a város egész területe felett birtokolta a teljes hatalmat. Ezzel egyidőben a városi tanács épületéből kiutasították a Sztálinvárosi Tanács választott képviselőit.
A jogi látszatot megőrizve a pálhalmai célgazdaságból előbb négyszáz, majd ezerhétszáz elítéltet bocsátottak szabadon.

Dunapentelén mozgalmas volt a november 1. A 36 méteres rövidhullámon működő R40-es katonai rádió, a Szabad Dunapentele Hangja (később Rákóczi adó) drámai hangú felhívást sugárzott: “Világ civilizált népe, Európa népei, akiket mi évszázadokon át megvédtünk Ázsia barbár támadásai ellen. Nyújtsátok ki testvéri kezeteket, mentsétek meg lelkeinket…”

A mozgósítás megkezdődött, A város férfi lakosságának 60-80 százaléka beöltözött a laktanya raktárában talált egyenruhákba. Mindenki érezte a város védelmének súlyát. A hírek szerint a környező településeken, Dunaföldváron 300 orosz tankot észleltek,  míg Sárbogárdon kb. 20 tankot jelentettek.

November 1. és 4. között Dunapentele volt hős város, nyílt város, a vöröskereszt fennhatósága alá rendelt város, sőt önálló köztársaság is. Hadi tanács, bejárás, kémelhárítás, felderítés, minden volt, csak ellenség nem. A Rákóczi adó eközben kissé ferdített a valóságon, miszerint Pentelén véres harcok folynak, rémisztve ezzel a távoli vagy éppen külföldi hallgatókat, és mit sem törődve azzal, hogy a város lakói látva látják az ellenkezőjét.

Dunapentelén az első szovjet harckocsi november 6-án jelent meg, ám ekkorra a helyiek már légvédelmi ágyúkkal voltak felkészülve.  Az első lövések után a nemzeti tanács a harc mellet tartott ki, ám az ostrom megkezdése előtt a lakosság szabad elvonulását kérelmezték. Délutánra a város sorsa hamar eldőlt: repülőkről jöttek a szovjet belövések, az orosz tankok könnyedén behatoltak a város szívébe, a helyiek nem tudtak jelentős ellenállást felmutatni. Este 6 órakor a nemzeti bizottság székházát tűz alá vették, ezzel lényegében ledöntve a város teljes vezetését.

Ez volt hát Dunapentele harca, amelynek során néhány lakóépület kapott belövést, 18 könnyű sebesülttel, mai napig pontosan meg nem határozott számú hősi halottal. A harcok után a város boltjaiban alig volt áru, a készletek lefogytak. A város legnagyobb vesztesége a Dunai Vasmű alapanyagkészletének kimerülése volt, ugyanis tartalék érc maradt a harcok után, ám a koksz teljesen elfogyott. November végén a lakosok döntő többsége már dolgozott a gyárakban, decemberig bezárólag egy-két eredménytelen kisebb sztrájk volt csak. Ezek közül csak a december 12-i közlekedési dolgozók munkabeszüntetése volt jelentős, az AKÖV utasszállítása teljesen leállt.

Dunaújváros megharcolt. A mi dolgunk pedig, hogy megadjuk a városnak a tiszta emlékezés lángját és megismertessük ezeket a történeteket, sebeket, könnyeket a jelen kor emberével. Csak az veszhet el, amit elfelejtenek, ez a város, Dunaújváros pedig nagy utat küzdött végig Sztálinvárostól idáig. Álljon példája és emlékezete tisztán az ország történelmében.

(Forrás: www.dunaujvarosmesel.hu)