1956 őszén, mint ahogy az ország nagy részén, Salgótarjánban is hasonlóképp zajlottak az események.

A budapesti események hallatán felbuzdulva, Salgótarjánban is tüntetések kezdődtek a város több pontján, valamint október 25-én városszerte kitűzték a nemzeti lobogót.

A tüntetések alkalmával október 27-én a tömeg ledöntötte a szabadságtéri szovjet emlékművet. A helyi ÁVH-sok pedig amilyen gyorsan csak lehetett, átmenekültek a Csehszlovák határon.

Október végén, november elején az Acélárugyárban a fegyveres gyári őrség mellett megszerveződött a Hadady Rudolf és Hargitai Lajos vezette gyári nemzetőri fegyveres csoport.

November 3-án megkezdte adását a Szabad Salgótarján Rádió, melyet az ÁVH adójából alakítottak ki.

Mint ahogy az ismert, november 4-én hajnalban a szovjet csapatok hadüzenet nélkül, jelentős túlerőt képző fegyveres erőkkel ismét megszállták az országot és bevonultak Budapestre. A forradalom története Salgótarjánban sem ért véget a november 4-i szovjet bevonulással.

November 5-én a volt tanácsi- és pártfunkcionáriusok a BM megyei főosztályára mentek, ahol Szabó Istvántól kértek támogatást, aki ezért 20 géppisztolyt adott át.

December 8. A megtorlás napja

December 8-án reggel Házi Sándor vezérőrnagy parancsára pufajkások letartóztatták Gaál Lajos munkástanácsi vezetőt, és Viczián Tibort korábbi politikai elítéltet. A vád sztrájkra buzdító röplapok terjesztése volt.

Ennek hallatán délelőtt 11-órára kb. 3-4 ezer tiltakozó gyűlt össze a BM főosztály és a Megyei Tanács épülete előtt. A tüntetők követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását. Továbbá kijelentették, hogy nem fogadják el a Kádár kormány legitimitását és követelik a szovjet csapatok kivonását.

Ezzel egyidőben Steigerwald Ottó, a salgótarjáni munkástanács elnökhelyettese Budapesten tartózkodott, mert Kádár Jánossal szeretett volna tárgyalni. Kádár azonban a helyszínen elutasította ezt a szándékot. Marosán György, egy másik hithű moszkovita indulatoktól telve közölte a Steigerwald vezette küldöttséggel, hogy ettől kezdve vége a nyugalomnak, mostantól nem tárgyalnak többet, hanem a „rend” érdekében lőni fognak.

„Vegyétek tudomásul, hogy ti nem forradalmárok vagytok, hanem piszkos, rohadt ellenforradalmárok. Mától kezdve nem tárgyalunk veletek, mától kezdve lövünk!”

Ez sajnos így is történt. Mire a salgótarjáni küldöttség kiért az Országházból, a megyeszékhelyen már megtörtént a tragédia.

A fegyveres erők nem tudták (és valószínűleg nem is akarták) feloszlatni a tüntetést, ami egyébként ekkor még békésen zajlott. Ezért Házi Sándor ismét bejelentést tett Budapestre, melyre Tömpe István belügyminiszter-helyettes világosan az értésére adta, hogy nem azért vannak ott, hogy meghátráljanak. És ekkor a Megyei Tanács épülete előtt megszólaltak a fegyverek.

Először a pufajkások adtak le néhány lövést melynek következtében Ferencz István AKOV garázsmester gyakorló hanggránátot dobott a Megyei Tanács előtt lévő karhatalmisták mögé. Ez az esemény viszont kiváltotta az általános sortüzet. Bár sokkal valószínűbb, hogy csak az alkalmat várták a vérontás megkezdésére.

Először a pufajkások lőtték oldalról a tömeget, majd szemből tüzeltek a szovjetek. Mivel a mellékutcák is le voltak zárva, ez alapvetően azt bizonyítja, hogy elsődlegesen nem a tömegoszlatás volt a cél.

A kegyetlen mészárlás áldozatainak teljes száma pontosan máig sem ismert. Hivatalos források szerint a helyszínen 27-en, a kórházban 19-en, összesen 46-an haltak meg. Ebben a számban 11 nő és 2 gyermek is szerepel. Összesen 135 sebesültet szállítottak kórházba, akik mind civilek voltak, köztük nem voltak karhatalmisták vagy olyan személyek, akik a karhatalomhoz tartoztak volna.

Az események itt még nem értek véget. December 9-én a rendőrség felhívta a lakosság figyelmét, hogy nem engedélyezi a sortűz áldozatainak közös vagy csoportos temetését. December 10-én az Elnöki Tanács rendelete alapján bevezették a statáriumot.

December 12-én a karhatalom emberei letartóztatták az acélárugyári fegyveres nemzetőrség két parancsnokát, Hadady Rudolfot és Hargitai Lajost. Őket másnap, december 13-án a Budapesti Központi Bíróságra szállításuk közben a pufajkások, Hugyag község határában kegyetlenül megkínozták és az Ipoly parton meggyilkolták.

A fegyvertelen civilek közé lövető tisztek, és a saját honfitársaik közé tüzelő, azokat megkínzó és lemészároló pufajkások érdemi felelősségre vonása azonban a rendszerváltás után is elmaradt.

 

Források:

Nógrád megyei levéltár – Salgótarján 1956 https://library.hungaricana.hu/hu/view/NOGM_AFT_36/?pg=0&layout=s

A legvéresebb leszámolás az ’56-os forradalom után – Salgótarjáni sortűz https://www.youtube.com/watch?v=N4hJQvmwJAY