Vérzivataros történelmünk az egész Kárpát-medencében bővelkedik heroikus küzdelmekben, ezen belül pedig olykor átütő eredményekkel is. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye központja sem jelent kivételt, elég csak mondjuk Nyáry Lőrinc várkapitány és maroknyi emberének 1552-es egyéni kiállására, vagy a győztes  1849-es szolnoki csatára gondolni – aztán a huszadik századra ez a tendencia mint ha kissé „megszelídült” volna. Szolnokon 1919-ben felütötte ugyan fejét a vörös terror, 1944-ben pedig mint fontos közlekedési csomópontot bombázták,  de a modern kor traumái után az ’56-os események már igazi csemegét jelentenek.

Mivel a Közlekedési és Műszaki Egyetemnek a városban is működött egy kara, a szélesebb látókörű gondolkodásra nyitott leendő értelmiségi fiatalok gyűjtőhelye is adott volt. Ezek a szegedi és budapesti diáktársaik példáján felbuzdulva szintén forradalmi magatartást kezdtek el tanúsítani, amivel számos fiatal munkást is magukkal ragadtak. Az izgatott csoportosulásokat tüntetések, helyi munkástanács megalakulása, majd a városban „Szivar” gúnynévre hallgató – egyébként roppant ízléstelen – szovjet hősi emlékmű ledöntése követte.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a felfokozott hangulat nem csapott át szenvedélybe vagy pláne parttalan erőszakba. Ebben oroszlánrészt vállalt magára Kablay Lajos alezredes,  a szolnoki helyőrség parancsnoka.
1956. október 26-án délután, a Szolnok Megyei Forradalmi Munkástanács megalakulásakor a testület intéző bizottságának tagjává, honvédelmi biztossá választották. Dancsi József szocdem. munkásvezető mellett az ’56-os forradalom legjelentősebb helyi vezető személyiségének számított, noha mindig mérsékelt és visszafogott álláspontot képviselt. Kiváló szónoki képességekkel és néptribuni megjelenéssel rendelkezett. A katonai repülőtérre kivonuló egyetemistákat és fiatal munkásokat sikeresen lebeszélte arról, hogy felfegyverkezzenek, és harcolni Budapestre menjenek. A tiszti iskola növendékeiből a rendőrség és más fontosabb szolnoki objektumok védelmére ugyanakkor őrséget szervezett.

Október 27-én a megyei forradalmi munkástanács Kablayt Szolnok város katonai vezetésével és külön katonai forradalmi tanács megalakításával bízta meg. Október 28-án az Országos Légierő Parancsnokságtól utasítást kapott a 4-es főúton zajló szovjet csapatmozgások megfigyelésére, amelyet Nyíregyháza–Csap térségében repülő felderítésekkel végre is hajtott. A felsőbb hadvezetéstől érkezett parancs teljesítését, jelentéseit a szovjet hadsereg beáramlásáról később terhelő bizonyítéknak használták fel ellene.

Kablay Lajos október 30-án 17 fős szolnoki küldöttséget, elsősorban fiatalokat vitt repülővel Budapestre. A küldöttség három tagja a parlamentben Nagy Imrét és Kádár Jánost is felkereste.

November 1-jén a megyei forradalmi munkástanács határozata alapján, Szathmári József századossal együtt az alezredes megkísérelte Szolnok körkörös védelmi tervének kidolgozását. Az egyetemistákból szervezett fegyveres nemzetőrség felállítását Kablay csak azzal a feltétellel engedélyezte, ha a diákok a fegyverviselésben jártasabb, fegyelmezettebb rendőrökkel és katonákkal együtt járőröznek.

Szathmári a repülőtér és a légvédelmi tüzérlaktanya körül felállíttatott ugyan néhány üteget, de november 3-án ezeket is bevonatta. November 4-én hajnalban szovjet páncélos egységek megtámadták a tüzérlaktanyát, két halálos és öt sebesült áldozat lett, noha a magyar katonák nem is viszonozták a szovjet sorozatokat. A lövöldözésnek úgy szakadt vége, hogy Szathmári százados egy fehér zászlóval a kezében kiment a szovjet harckocsi parancsnokához és jelezte, hogy nem akarnak ellenállni a lefegyverzésnek.

A helyi eseményekben magukat kimagaslóan exponáló katonatisztek „jutalma” később a rang- és vagyonfosztás, börtön, valamint hivatásuk gyakorlásától való eltiltás lett. Az emlékműdöntés műveletében résztvevő munkásokat a rendszer restaurációját követően fényképek alapján beazonosították és különféle szankcióknak vetették alá. Például Deák András világháborús veteránt, hadifoglyot majd antikommunista recski elítéltet egyenesen a nászéjszakájáról hurcolta el a karhatalom. A tüntetésen magyar zászlót vivő doni veterán Sándor János életpályája az un. rendszerváltásig szintén stigmatizálva lett. Hogy ők ne lettek volna hősök? De igen, azok voltak, hiszen egy történelmi helyzetben a fedezékbe húzódás helyett a kiállást választották. Tetteik következménye, ha nem is feltétlenül kívánkozik a történelemkönyvek lapjaira, apró mozaikdarabkákként részei egy egésznek, aminek a neve: magyar történelem.