Eltelt újabb négy év, és láss csodát, újra egy sordöntő választáson menthetjük meg szeretett hazánkat egy X behúzásával Moszkvától és Washingtontól, vagy éppen Kijevtől és Brüsszeltől. Két szektariánus tömb feszül egymásnak, s mondhatni nem csak az utóbbi hónapokban, de az elmúlt években is a rendszerváltás hívószava volt az, amely egy közös egységfronttá szervezte az ellenzék nagy részét.

 

A gondolat szép és jó, csak egy probléma van vele: ha a valódi, a párpolitikai érdekeken kívül helyezkedő, elvhű jobboldaliság perspektívájából tekintünk a rendszerre, akkor azt nem úgy hívják, hogy Nemzeti Együttműködés Rendszere, hanem úgy, hogy liberális demokrácia. Az a demokrácia, mely – az egyenlőség, szabadság, testvériség triumvirátusának a politikai kivetüléseként – rányomja szellemi és erkölcsi bélyegét mindenre, ami az aktuálpolitikai térre koncentrálódik, és a saját képére formál mindenkit, aki az általa kijelölt keretek között kívánja érvényre juttatni a politikai akaratát. A kompromisszum, a behódolás a körülmények diktálta feltételekhez pedig mindig az adott idea szükségszerű feladásával, sőt, mi több, a demokrácia torzító mechanizmusából kifolyólag előbb vagy utóbb annak halállával járnak együtt.

Teljesen mindegy, hogy demokrata “jobboldalról” vagy demokrata baloldalról beszélünk, a rendszer lényege nem csak, hogy változatlan marad, de belülről, a rendszer részeként nem is lehet megváltoztatni; ez működési logikájából következik. A liberális korszellem a demokrácia rendszere által ugyanis egy olyan embertípust nevelt ki, amely pártállástól függetlenül, életvitelében és gondolkodásmódjában – az X elhelyezésének különbségétől eltekintve – a modern kor szülöttének tekinthető, s hiába aggasztja egy-egy pártkatona magára akár a „jobboldali” jelzőt is, az ebből fakadó értékvilág semmilyen következménnyel nem bír az életére nézve, s megmarad olyannak, amelyiknek a liberális rendszer akarja. Éppen ebből kifolyólag, hiába vizionál újabb sorsfordító választásokról, hiába álmodozik a magyar társadalom döntő többsége rendszerváltásról, maximum arról fog döntés születni április 12-én, hogy a liberális demokrácia rendszerét kiszolgáló rabszolgák ezúttal is nemzeti mázba burkolva fognak-e tetszelegni, vagy éppen őrségváltás lesz. De egy biztos: egyik sem jobb a másiknál. Az alapállás tekintetében mind a két oldal pontosan ugyanannak a rendszernek a politikai kivetülése. Szellemi értelemben mind a két oldal hódol a politikai korrektség előtt; erkölcsi értelemben mindkét oldal a pragmatizmust választja az elvi következetesség helyett.

Nemzetünk sorsa, a magyarság jövője nem azon múlik, hogy melyik pártpolitikai formáció tudta sikeresebben saját hazugságaival magához édesgetni a “tudatos” és “felelősségteljes” választópolgárt. A politikai változás lényegi természetét, annak kulturális és társadalmi gyökerezettségét felismerve ugyanis azt nem a külvilágban, bezárva azt a demokratikus keretrendszer biztosította játékszabályok közé, egy adott párt programjának demagóg és populista ígéreteiben kell keresni, hanem önmagunkban és közösségeinkben. A politika a kulturális erőtér tükörképe. Ezáltal egy adott világnézet képviselete soha sem merülhet ki egy X behúzásában, hanem annak szellemiségében és erkölcsiségében is teljes egészében, egzisztenciálisan kell áthassa saját létezésünk és közösségünk egészét.

A változás képletéből, a pártpolitikai programokból valahogy ez mindig kimarad. Persze, ez nem véletlen: mivel a demokratikus rendszer látszateredményei képtelenek egy probléma gyökeréig lehatolni, ezáltal soha nem is fogják áthatni a kulturális dimenziót, a társadalom közgondolkodásának és közerkölcsiségének teljességét. Ez okból a pártok vezérelvét sem hathatja át egy magasabbrendű, szellemi-erkölcsi minőség. A minőség helyett így marad a szavazatok mennyisége, a populista demagógia, a kulturális posvány és az értékek kiüresítése. Véssük az eszünkbe, hogy az emberi minőség rehabilitációját azt nem a regnáló demokrata „elit” fogja elhozni, s pláne nem a következő “sorsdöntő” négy évben. Akiknek „világnézete” pusztán a pártokrácia színjátékának szükségszerű kelléke – hiszen értékek helyett csupán érdekeket képviselnek, és látszatideológiájuk a tömegek igényeit kiszolgálva csak a szavazatmaximálást szolgálja – azoktól ne várjunk változást.

Igen, szembemállunk a rendszerrel, és jobboldaliként szembe kell állnunk a rendszerrel. De az áljobboldali liberális demokráciára az alternatívát nem a szélsőbaloldali liberális demokrácia képzi, s ez fordított esetben is igaz lenne. A fotelforradalomnál egy jottányival sem jobb a fülkeforradalom. A valódi rendszer leváltása teljesen más síkon kell, hogy végbemenjen. Önmagunkban kell elvégezni azt a szellemi és erkölcsi reformot, amely a lelkek ellenforradalmaként valódi (rendszer)változáshoz vezethet, ha nem is a társadalom egészében, de a szűk, a rendszer mocsarából még éppen-éppen kilábaló közösségekben. Olyan közösségekében, mint amelyek április 11-én Győr utcáin fognak csatasorba állva megmutatni: van valódi alternatíva, van olyan jobboldal, amelyet nem hálóztak be a párpolitikai érdekek, amely nem szolgálja ki a liberális demokrácia rendszerét. Egy jobboldal, ami hűséges az elveihez, vállalja az áldozatot az általa vallott értékek képviseletében, és teljesíti az ebből fakadó kötelességeit.

 

– Világnézet / Nacionalista Zóna –