“Életemet a hazáért” – Hősök napi novellapályázaton megosztott III.helyezést ért el Lipták “Aldo” Tamás.
Felismerni az igazságot – évezredes küzdelem
Írta Lipták Tamás
Maguk sem biztosak már benne, hány napja indultak neki. Csak azt tudják, hogy valahol a Budai hegységben bolyonghatnak. Néha fegyverek zaját hallják, máskor a felderítő gépek elől próbálnak meg elrejtőzni. Veszélyes nappal haladni még a fák között is, éjszaka azonban túl nagy a csend és a sötét. A friss hó a szomjat enyhíti, élelemben azonban csak azért nem szűkölködnek, mert az rég nincs már náluk. Hárman vannak, két magyar és egy német. Nyelvi problémák nem akadnak, már csak azért sem, mert nem sokat beszélnek egymáshoz. Néhány méteres távolságot tartanak egymástól, ahogy a fák között próbálnak előre lopakodni az égen elő-elő bukkanó nap mozgását követve. Így talán nagyobb esélye lesz a többieknek a túlélésre, ha valamelyiküket fel is fedeznék. Egy maroklőfegyver van náluk, néhány tölténnyel mindössze. Ki tudja, elég lesz-e, ha szembe jön a szovjet?
A fiatal Városi alig múlt tizenhét. Kispestről keveredett a Budai vár még mindig büszkén a város fölé magasodó falai közé január közepén, amikor úgy döntött, ő bizony csatlakozik a Budapestet védő harcosokhoz. Látta, ahogy a szovjet katonák kifosztják a stadion szertárát és a gondnoki lakást, amiben laktak. Ő és az apja maradtak ott vigyázni amire csak lehet, a család többi tagja a vidéki rokonokhoz utazott hetekkel ezelőtt. Mindent vittek, ami mozdítható vagy tüzelhető volt. A szép piros-fekete dresszeket is, amelyekben alig néhány hete még a pályán fociztak a bajnoki pontokért. Híres labdarúgó akart lenni, a foci volt az élete, és a grund, ahol annyi barátjával együtt álmodoztak arról, hogy majd egyszer megnyerik a bajnokságot a Kispesttel. Nem tudja, mi lehet velük, egyáltalán nem jutottak el a hírek hozzá. Csak álmában látja őket, amikor éjszakánként valamennyit próbálnak aludni az erdő mindent rejtő sötétjében.
Talán négy nap is eltelhetett a kitörési kísérlet óta, amikor a velük éppen párhuzamosan haladó erdei úton egy szovjet katonára lesznek figyelmesek. Könnyű volt észrevenni, szemmel láthatóan nem teljesen józan. Ez jelzi, hogy nagyon óvatosnak kell lenniük a környéken. Bakos, a másik magyar, aki idősebb, tapasztalt harcos, elgondolkodik, ahogy az ellenség bizonytalan lépteit figyeli. Jól esne neki is néhány pohárka, ami talán segíthet elfelejtenie, ami az elmúlt hetekben, hónapokban, években történt vele és a családjával. Mindenkit elveszített Budapest ostroma alatt, egy bombatalálat érte a házat, amiben laktak, és amelyben ő olyan régen járt.
Milyen különös a sors, gondolta sokszor magában az elmúlt napokban. Ő a fronton nézett farkasszemet a halállal nap, mint nap éveken át, hogy aztán az olyanokat vigyen magával, akik a közelében sem akartak menni, amíg az rájuk nem rúgta az ajtót. Egyetlen dolog vigasztalta, hogy tudta, az igazságért harcol. Az igazságért? Mi is az igazság? Nézte ezt a fiatalnak tűnő, tántorgó szovjet katonát. Ugyanazért küzdenek, mégis egymás ellen. Vagy ő talán nem az igazságért harcol? Nem azért fog fegyvert, mert hisz abban, hogy az ő igazsága az bizony egyetemes, ami mindenre és mindenkire érvényes?
Voltaképpen tehát mi számít igazán? A győzelem maga, vagy az út, a harc és a győzelembe vetett hit, ami addig elkísérte őket? A szovjet számára Bakos a megtestesült gonosz, aki a szenvedést és a pusztítást képviseli.
Mire ezeket a gondolatokat és kérdéseket megfogalmazta magában, a fiatal szovjet már a válaszokat is tudta. Lothar, a német ugyanis észrevétlenül lopakodott mögé, hogy a nála lévő bajonettel egyetlen, halálos döfést vigyen be a mellkasába.
A testet sietve próbálták elrejteni a fák között. Levelekkel és némi hóval igyekeztek teljesen befedni. Fegyverét és iratait magukhoz vették, és az erdőbe húzódva folytatták az utat, tovább vívták a harcot az igazságért. Ebből pedig csak egyetlen egy van, és Bakos nagyon jól tudta, az ugyan látszólag rajtuk kívül áll, azonban rajtuk múlik, felismerik-e. Legfőképpen önmagukban. A küzdelem pedig zajlik tovább, de nem közöttük és a szovjetek, hanem rajtuk keresztül a jó és a rossz, angyalok és ördögök, Isten és a Sátán között, ahogy hosszú évezredek óta mindig.
Azon kevesek közé tartoznak, akik végül elérték Szomort. Lothart nem érdekli a kitüntetés, amit a szovjet katona likvidálásáért kap. Sietni akart haza, egy kis bajor faluba, megvédeni a családját a szovjet „igazságától”. Tudta jól, milyen az, hiszen Magyarországon már látta.
Az alkohol hatása semmivé vált arra a néhány másodpercre, amikor Városi és a vörös katona tekintete találkozott. A fiatal magyar fejébe beleégett az ellenség tekintete, amikor tudatosult benne, hogy legyőzték, és talán az is, hogy rossz „igazságért” harcolt. Tizenegy esztendőnél valamivel több telt el, amikor a már idősebb és tapasztaltabb Városi ugyanezt a tekintetet látta maga előtt újra az Üllői úton, amikor régi bajtársával, Bakossal a Corvin közbe sietve intéztek el egy ávóst azon a ködös, október végi éjszakán. A szovjet és az ávós ugyanabban a rossz „igazságban” hitt és harcolt a végsőkig. Életükben már nem ismerték fel, hogy az a Sátán „igazsága” volt, ami valójában csak a gonosz hazugsága.
Vélemény, hozzászólás?