Retkes Tamás író, történész jellegzetes stílusával és humorával hamar megragadja az olvasó figyelmét és képzeletét. Ezért is nagy öröm számunkra, hogy a Nacionalista Zóna publikálhatja az élet apró jelenetei által ihletet novelláit.

A villamos utazóközönsége a szokásosnak mondható késő délutáni csúcsforgalom apátiájában lubickolt. Míg a többségnek a stresszes munkanap után ez megváltásként hat, addig másoknak csak amolyan vizelet hőfokú dagonya. A hangsúly ilyenkor már csak az eseménytelen utazáson van. Az értékteremtő munka végeztével a társadalom hasznos tagjai, a nemzet – avagy sok esetben szavazótábor – gerincét alkotó dolgozói réteg munkahelyéről otthonába igyekszik megtérni. Mindez messzemenőkig rendben van, főleg ha az ember gyereke nem csak otthonnal, de munkahellyel is rendelkezik. Amennyiben a képlet bármely tagja hosszabb távon kiesik, az a kényes egyensúly felborulásával járhat.

Az utazóközönség ilyen régiókig alapesetben persze nem merészkedik el, hiszen majdnem minden természetes, ami körülvesz bennünket. A munkahelyi eredményekből fenntartott otthonban aztán jó esetben család is kerül, mely a mindennapok mókuskerekét egyszerre feltételezi és megmagyarázza.

Az Utca Embere sem volt jobb, sem rosszabb e téren. Még ha nem is mindig az iskolai végzettségéhez méltó módon, de világéletében dolgozott, majd gyermekeket nevelt. Ezt tartotta természetesnek. Merengéséből ritka látvány billentette ki: egy harminc-negyven év közötti anyuka küzdötte fel magát a járműre, babakocsiját maga előtt tolva. Az utazóközönség zöme persze továbbra is az okos telefonjába temetkezett, így ügyet sem vetett a hölgyre, aki szemmel láthatóan némi stabilitásra vágyott. Az Utca Emberének viszont igenis volt gyerekszobája, így az ülésről felpattanva felkínálta helyét a hölgynek, aki úgynevezett fülesen keresztül folyamatosan diskurált valakivel.

„Nem erre fogom elvesztegetni a fiatalságomat! Hallod… hát majd megoldom. Ja, hát majd segítenek a szüleim. Persze, jó, beszélünk, csak megyek vissza az albiba. Naaaa puuuuszííí!”

Az ember ilyen mondatok hallatán akaratlanul is elgondolkodik. Szegény hölgy, biztosan valami párkapcsolati dráma elszenvedője. Már nem egészen fiatal, most szemmel láthatóan így lett édesanya, az a disznó férje vagy legalábbis hapsija meg pont lelépett tőle. Micsoda dolog az ilyen!?

– Nyugalom, Manócska, nem sokára otthon leszünk. Anya ad majd neked valami finomat, amitől a pocakod sem fog fájni – gügyögte a babakocsi fölé hajolva.

Mivel az Utca Emberét is pont ezen gondolatok foglalkoztatták, a telefonbeszélgetés, majd a monológ végeztével összeakadó tekintetük már rövid diskurzusért kiáltott.
Mosolyogva fordult a nő felé.

– Mennyi idős?
– Két éves. Anya szeme fénye – jött a negédes hangvételű válasz.
– Első gyermek?
– Ó, nem! Kinek kellene erre a világra gyerek? Csak a baj van velük. Manócska egy – és itt valami nagyon kimondhatatlan nevű, a való életre szigorúan alkalmatlan, de legalább méregdrága fajtájú ebet emlegetett – kutyus. Nekem ő a gyerekem, legalábbis annyi szeretetet kapok tőle.

Valóban, a babakocsiban egy teljes emberi ruházatba bújtatott jószág pislogott. Akkora sem volt, mint egy ásványvizes flakon. Túltenyésztett kis mihaszna.

– Harminc év múlva egy pohár vizet is ő fog majd adni magának? – állt bele a helyzetbe
az Utca Embere.

– Ugyan! Hol lesz itt harminc évem? Addig élvezem az életet, amíg lehet, és kész. Megmondtam: erre a világra minek a gyerek? Felelőtlenség, ha érti, hogy mire gondolok.

– Értem, hogyne. Csak tudja az jutott eszembe, hogy ha a vérzivataros magyar történelemben az elődeink is így gondolkodtak volna, a magyarság néhány emberöltő alatt kihal.

Válaszként csak egy vállrándítás érkezett, az ifjú „anya” tehát nem kívánt vitát nyitni. Különben is leszállt a következő megállónál.

Helyére egy komplett család lépett, akik első ránézésre tizenhat főnél nem számláltak többet. Valami orális frusztrációtól vezérelve szinte mindenki szotyizott, melynek héját a szélrózsa minden irányába szétköpködték. A telefonok hangszórójából furcsa nyelven üvöltött valami ideges tempójú zene, miközben a három generáció tagjai fennhangon veszekedtek egymással. Amelyik nő nem terhes volt, annak kisgyerek ült a karján.

A hallottakból le lehetett szürni, hogy Armandót és Lajost látogatták a “böriben”, akik köszönik szépen, jól ki vannak pattintva.

Szinte mindenki odébb húzódott tőlük, még a felszálló ellenőr sem kérte a jegyüket.

„Irgalom atyja, ne hagyj el!”