Militáns konzervatívként nem vagyunk a pártpolitika hívei, sőt, egyáltalán nem hiszünk abban, hogy ezen a szinten érdemben lehetne képviselni a valódi értékeket. Viszont hatással van azoknak a szervezeteknek a működésére is, amelyek nem ebben a keretrendszerben fejtik ki tevékenységüket és magára a társadalmi helyzetre egyaránt mély befolyással bír.
Az elmúlt 15 esztendő során most értünk el ahhoz a ponthoz, hogy a regnáló pártszövetség jövőbeli hatalmon maradása – vagy legalábbis kétharmados uralmának megtartása – úgy néz ki, hogy nem áll biztos lábakon. Mindennek számtalan oka létezik, amikbe bővebben nem mennénk bele, viszont rá kell mutatnunk a rendszer működésének és a kormányzásra esélyes irányvonalaknak problematikájára.
A pártok működésének alapja
Így ha már egy rövidebb írás erejéig a pártpolitika mocsarába tévedtünk, akkor tekintsünk át gyorsan néhány fő szempontot, amik a pártokrácia lényegét alkotják:
Ahogy közeledik egy választási időszak, olyankor bújik elő a politikusok többsége, hogy különböző ígéretekkel csavarják maguk köré a széles tömeget. A tömegember pedig választásról-választásra beleesik abba a hibába, hogy bedől a pártpolitikusoknak. Nem tudatosul benne, hogy ezek a politikai szereplők belőle élnek, tehát főként addig van rá szükség, míg a szavazatát le nem adja. Ha észre is veszi, akkor sem követi ezt annak a következtetésnek a levonása, hogy maga a rendszer minőségi szempontokat tekintve valójában működésképtelen. A politikusok az embereket csupán választópolgárként kezelik, akiket a demagóg ígéreteikkel egyik irányból a másikba tudnak vezetni, hogy aztán négy- vagy ötévente hű szavazókat formáljanak belőlük. Ez a demokrácia természete. Értelemszerűen az adott politikai pártok is oly módon fogalmazzák meg üzeneteiket (több esetben komoly szakmai stábbal a hátuk mögött), hogy azok eredményes hatást keltsenek.
Mindennek fő oka abban rejlik, hogy az átlagember nem rendelkezik stabil és adekvát világnézettel, így a különböző pártpolitikai szereplők rendre hamis, jól csengő ígéretekkel és az uszítás módszerével képesek behálózni/mozgósítani őket. Közben az már keveseknek szembetűnő, hogy a népességcsökkenés terén, a cigányság szubkulturális viselkedési formái tekintetében, a beengedett harmadik világbeli vendégmunkások kérdését tekintve és az lmbtq-lobbi folyamatos térnyerését figyelembe véve (még bőven lehetne sorolni a problémákat) mekkora veszély fenyeget bennünket, miközben a pozícióban levő politikusok csak felületi kezelésre képesek, de több esetben ők maguk a problémák előidézői. Az átlagember azonban megelégszik az ígéretekkel és a társadalom többségét ők teszik ki.
A magyar pártpolitika két fő irányvonala
A 2026-os választásokra előretekintve (kormánypártként) két formáció esélyes, hogy behálózzon széles tömegeket és magához ragadja a kormányzást. Az egyik a melegkonzervatív, populista Fidesz, amely egyfajta gyűjtőpártként működve a magyar társadalom egészéből szemezgeti választóit. Magát jobboldaliként aposztrofálja, azonban míg retorika szintjén annak látszik, addig a cselekvés terén bizonyosságot nyer, hogy nem az. Kizárólag a pártérdek, ami dominál. Lásd a nemrégiben belengetett „pride” betiltásának esetét, ami mögött valós szándék nincsen, csupán politikai haszonszerzés áll a háttérben. Elég csak belegondolnunk abba, hogy pontosan 2010 óta nőtt hatalmas méretűvé az a buziparádé, amit aztán az elmúlt években már Pécsett is megrendeztek.
Mindeközben a Becsület Napját ténylegesen betiltották zsidó nyomásra, a valóban jobboldali szervezeteket üldözik, de a Munkáspárt és a kádári nosztalgiában élő kommunisták tiltott önkényuralmi jelképek használata mellett emlékezhetnek a Tanácsköztársaság terrort megvalósító időszakáról.
A másik oldalon megjelent a kegyelmi botrány szülötte, a szintén populista retorikát használó Tisza párt, amely úgy néz ki, hogy eddig inaktív és korábbi kormánypárti szavazók mellett leginkább azokat a polgárokat képes tömöríteni, akiket a régebbi baloldali ellenzéki pártok képtelenek voltak egy tömegként „harcba vinni” a Fidesz ellen. Politikai orientációjuk kiszámítható, mivel Magyar Péter mellett szélsőliberális színészek, multicégek vezetői, techcégek volt alkalmazottai és buzilobbista iró található(k) a párt soraiban. A hangzatos ígéretek itt is bőven fellelhetők, amikre észrevehetően rezonál az emberek nagy része. Jelenleg úgy tűnik, hogy a kormányváltás reális esélye megvan, de ha ez megtörténne, nem lenne másról szó, minthogy – amennyiben ez kivitelezhető – a jelenlegi rendszert a saját képükre formálnák Magyarék. Hogy ez milyen Magyarországot takar, ezzel kapcsolatban erős képzeteink vannak, de ez a részleges kiszámíthatatlanság az, ami a velük kapcsolatos veszélyérzetet még jobban ébren tartja (bár az utóbbi időben egyre jobban leplezik le magukat).
Melyik a helyes út?
Röviden: egyik sem. Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy jót semmiképpen sem várhatunk. Míg a Fidesz továbbra is egy áljobboldali, mindinkább neokonzervatív irányba tolódó rendszert tartana fenn, addig a Tisza előreláthatólag baloldali, Nyugat-Európában már a gyakorlatban ismert szisztémát valósítana meg. Mindkét irányzat jellemzője a képmutatás, a hagyományos, örök értékek képviseletének elvetése, amely nem a helyes útra tereli nemzetünket. A különbség csak annyi, hogy a destrukció módja kissé eltér a két fél tekintetében.
A mi feladatunk saját utunkat követve a tisztes helytállás mindkét iránnyal szemben és akármelyik törekvés legyen is a pártpolitika meghatározó irányvonala, továbbra is rá kell mutatnunk az Igazság és elvhűség útjára, mert ők ezek ellenében az elvtelenség és romlás ösvényét tapossák.
in Deo vivus
Vélemény, hozzászólás?