Retkes Tamás író, történész jellegzetes stílusával és humorával hamar megragadja az olvasó figyelmét és képzeletét. Ezért is nagy öröm számunkra, hogy a Nacionalista Zóna publikálhatja az élet apró jelenetei által ihletet novelláit.

A szomszéd fiú magas, ösztövér alakja végighimbálódzott a társasház körfolyosóján. Mint szinte mindig, most is akkora lendülettel csapta be maga mögött az otthoni bejárati ajtót, hogy tartani lehetett annak károsodásától. Ez vélelmezhetően soha nem érte el az ingerküszöbét, csak egykedvűen bukósisakot lóbált az egyik kezében, miközben óriásikat lépdelt.
– Csókolom! – mormogta oda az Utca Emberének, aki történetesen a szomszédban lakott. Különösnek mondható köszönési forma ez egy tizennyolc éves fiatalembertől egy apja korabeli férfi felé, de legalább ennyi jó modor szorult belé. Kortársai sokszor még eddig sem jutnak.
Az Utca Embere valamiért még vacakolt a lakásajtó előtt, midőn újfent társaságot kapott: a szóban forgó nyurga kamasz édesanyját, a szemrevaló, fiatalos özvegyet. Bár hosszú évek óta ismerték egymást, a nő valamiért mint ha módszeresen falat húzott volna maga köré. Például soha nem lehetett mosolyogni látni, és még a vele egykorúakkal is következetesen magázódott. Minden szeretetét és anyagi forrását egyetlen fiára locsolta, miközben ő magányosan és egyszerűen élt.
– Jó napot – köszönt rá az özvegyre, miközben az cigarettára gyújtott. Alapesetben dohányozni járt ki a körfolyosóra.
– Jobbat – érkezett a kelletlen válasz.
– Tudja, néha eljátszom a gondolattal, hogy ezeknek a mai fiataloknak igenis hiányozna a fegyveres sorkatonai szolgálat.
– Az én gyerekemre senki ne húzzon egyenruhát! – az özvegy itt szinte felsikoltott – Az apját már fiatalon eltemettem, még egy ilyen katasztrófát már nem élnék túl.
– Értem, de hát nem is holmi háborúsdira gondolok. Ugye a rendet és a fegyelmet sokak csak ott tanulták meg.
– Az lehet – jött a válasz most már engedékenyebben, majd mint amikor a tavaszi zöld ár átszakítja a töltés átázott falát, egyszerre megeredt a keserűség áradata – mert éppen itt is akadna mit helyretenni. Most, hogy a fiatalúr nagy üggyel-bajjal leérettségizett, illene elmennie dolgozni, ha már továbbtanulni nem hajlandó. Erre viszont csak annyi a válasza, hogy mindig is utált iskolába járni. Rendben van, bár jófejű gyerek, tiszteletben tartom az igényét, viszont „ennyi pénzért” dolgozni sem hajlandó. Csak teng-leng, sokat alszik, meg persze csavarog. Ha főzök – akár kétfélét is – nem eszik belőle, mondván hogy nem kívánja, és inkább kér pénzt valami gyorséttermi vacakra. Ha hívom, rendszerint elérhetetlen, és vissza sem jelez, holott számtalanszor megbeszéltük már, hogy nem fog az idegeimen játszani. Ha veszekedni próbálok vele, leígéri a csillagokat is, de amúgy csak nagyokat hallgat. Tegnapelőtt jött meg a tíznapos balatoni nyaralásból, ahonnan megint csak nem hívott fel soha. Most befizettem tanfolyamra is, hogy megszerezhesse a „B”-s jogosítványt, de máris az általa preferált autókat nézegeti nagy elánnal. Felajánlottam neki, hogy akkor hamarosan össze tudnék neki kuporgatni egy szerényebbet, csakhogy ő egy fiatalabb, nagyobb, vagányabb kocsiban gondolkodik azonnali hatállyal. Mondjuk még a libakergetőjének fenntartása is sokszor okoz gondot, így nem tudom, hogy itt hogyan tovább.
A panaszáradatnak csak a postás megérkezése vetett véget. Az özvegy kapott valamit, míg az Utca Emberének akadt egy bejövő telefonhívása. Mire visszajött, a nő már bement. Talán szégyellte, hogy ennyire kitárulkozott? Mindenesetre a hallottak alapján emberünkben megerősödött az a tézis, hogy az önzés bizony nem véletlenül a hét főbűn egyike. Ezt vajon a szomszéd elkényeztetett kölyke miért nem tudja?
„Irgalom atyja, ne hagyj el!”