Több mint egy hónapra megállította a nagy túlerőben lévő bolsevik szovjet gőzhengert és a közben átállt román csapatokat Tordánál a Magyar Királyi Honvédség 1944 szeptemberében. A hadműveletben szintén részt vevő német egységek csak később kapcsolódtak be a harcokba és ők is nagy vitézségről tettek tanúbizonyságot a harcokban.

A tordai csata 1944. szeptember 13. és október 7. között tartott. A román árulás után a Románia elleni támadásnak Torda – Marosludas és Arad irányába kellett megvalósulnia. A német hadsereg időközben a Bánságból kiindulva el kellett volna foglalja Temesvárt, majd le kellett volna zárnia a Lugos környéki szorosokat.
A támadás szeptember 5-én indult, a magyar hadsereg sikeresen megfutamította a román csapatokat, valamint elfoglalta Marosludast és környékét, ekkor azonban arra a hírre, hogy a szovjetek Erdélybe érkeztek, a magyar hadvezetés visszavonta a csapatokat a Kis-Küküllő vonalára.
Az újabb támadás szeptember 12-én indult. A magyar egységek ekkor elfoglalták Tordát és Aranyosgyérest, majd Marosújvárt és végül előrenyomultak egészen Miriszlóig.
A szovjetek azonban időközben arra kényszerítették a magyar haderőt, hogy Tordán és környékén védekező állást alakítsanak ki.


Felmerül egy nagyon fontos kérdés, milyen lehetőségek voltak egy ekkora haderővel szemben, mint a szovjet, Erdély területét megvédeni?
Nem tűnt teljesen esélytelennek a harc felvétele, ezt bizonyítja, hogy a Székelyföldtől északra fekvő területeket igen nehezen tudták csak jóval később, bevenni, itt elhúzódtak a harcok. A magyar katonák jó része látta azt a nyomort ami a Szovjetunióban van és azt a pusztítást amit ez a bolsevik horda okozott , s mindent megpróbáltak hogy megvédjék szülőföldjüket és szeretteiket.Erdélyt egy ideig azért is igyekeztek tartani a németek, hogy biztosítsák a Moldvából visszavonuló 8. német hadsereget. Sokirányú katonai kihívásról lehet tehát beszélni ekkor. Közben az 1. magyar hadsereg az 1. ukrán frontnak az északkeleti Kárpátoknál tett betörési kísérleteit hárította el.
Itt hegyi hadviselés alakult ki, melyen a magyar csapatok egy huzamosabb ideig sikeresen helyt álltak. Völgyzárakról volt itt elsődlegesen szó, azaz az ismert szorosok védelméről, az Ojtozi-, a Gyimesi- és a Békás-szoros tartásáról például.

Ám a román átállás után egyértelművé vált, hogy a Székelyföld egy nehezen védhető terület,  amit alakja miatt „zsák”-nak is nevezték. Az Erdélyben állomásozó magyar erőkből újjáalakult 2. magyar hadsereg élére Dálnoki Veress Lajos vezérezredes került. A támadásban a részlegesen feltöltött, ám erős tüzérséggel rendelkező 25. gyaloghadosztályra és a 2. páncéloshadosztályra várt a legnagyobb feladat. A harcokban német részről a 6. német hadsereg vett részt Maximilian Fretter-Pico tüzérségi tábornok vezetésével. A másik oldalon a 2. ukrán front legalább 40 hadosztállyal, a 4. román hadsereg pedig 12 hadosztállyal vonult fel. A stratégiai fontosságú dél-erdélyi szorosok védelmére hivatkozva a magyar csapatok először szeptember 5-én lendültek támadásba.

Másnap már a Maroson túl törtek előre Nagyenyed felé, ám mivel a Déli-Kárpátokon átkelt szovjet csapatok előrenyomulása bekerítéssel fenyegetett, a szeptember 10-én a csapatokat visszarendelték a Maros mögé, Torda városáig. Szeptember 13-án a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport támadást indított a tordai hídfő ellen Szentmihályfalvánál, amit a magyar II. hadtest visszavert. A szovjet harckocsik megtorpantak, de bent maradtak Alsószentmihályon.

Másnap a szovjet–román csapatok nyugat felől betörtek Tordára, a 7. román kiképző gyaloghadosztály ezrederejű harccsoportja pedig rövid időre bevonult Aranyosegerbegy községbe.
A Kolozsvár mielőbbi elfoglalását megcélzó szovjet–román hadvezetés másnap fokozta a támadásokat, ezeket a támadásokat a honvédség visszaverte. 1944. szeptember 16-án a 25. gyaloghadosztály és a 2. páncéloshadosztály közös ellentámadást indított a középső védőszakasz ellenségtől való megtisztítása végett.

A hadosztályparancsnokok elgondolása az volt, hogy a szovjeteket mielőbb vissza kell szorítani az Aranyos túlpartjára, mielőtt még állásaikat kiépítenék. A Böszörményi-harccsoport Torda-keletről indult meg, a páncélosok pedig északról déli irányba. A magyar támadás az ellenséges sorozatvetők és lövegek tüzében, valamint a szovjetek megerősített támpontjain elakadt.

 


1944. szeptember 24-én a 2. páncéloshadosztály zömét és a német 23. páncéloshadosztályt kivonták Torda térségéből nyugati irányba, így a 25. gyaloghadosztálynak kellett egyedül tartania 21 km szélességű védelmi állásait. Másnap estefelé az oroszok a Szent János-patak és a vasútvonal közötti területen több zászlóalj erőben újították fel támadásukat, de ezeket visszaverték. Ezen a napon a 25. gyaloghadosztály véres vesztesége közel 2300 fő volt.
Szeptember 30-án a 18. román kiképző gyaloghadosztály elfoglalta Tordatúrt (kifosztva és végigrabolva a falut), ezzel elvágva a Torda–Kolozsvár útvonalat. Ezzel egyidejűleg Tordától keletre a szovjet–román csapatok 2 km mélységben tovább mélyítették hídfőjüket.


A 2. hadsereg ugyanezen a napon feladni kényszerült a Tordától délre, az Aranyos déli partján addig tartott hídfőt. Torda védelmét a 2. páncéloshadosztály vette át, feladva a Tordától délre tartott hídfőt.  Október 2-án a szovjet-román csapatok 4 hadosztállyal több ponton áttörték a védelmet.

3-án a Fenes-patak völgyén át elérték a Hideg-Szamost, s Aranyosegerbegytől északnyugatra szintén teret nyertek. 4-én elesett Tordaszentlászló, az arcvonal 2–5 km-re húzódott a Kis-Szamos menti Kolozsvár – Nagyvárad főúttól. Mivel a várostól északnyugatra Tordatúr már 5 napja az ellenség kezén volt, az összeköttetést Tordával csak északról, a Karácsony-völgyön át tudta a magyar parancsnokság fenntartani. Veress vezérezredes elrendelte a város feladását. Siprák László őrnagy, a 25/I. gyalogzászlóalj parancsnoka – saját elhatározásból – a parancsot csak akkor hajtotta végre, amikor a többi csapatrész már kivonult a városból. Zászlóalját Tordától északkeletre bekerítették és a kitörés közben 70%-os veszteséget szenvedett.

Október 5-én a szovjet-román csapatok 5–7 km-re közelítették meg Kolozsvárt, de 6-án az Erdőfeleknél indított ellenlökés az erdőkbe vetette vissza őket.
7-én több ponton áttörték a Kis-Szamos menti védelmet, amelyek elreteszelését a hadseregcsoport nem látta lehetségesnek.
8-án Veress vezérezredes elrendelte a visszavonulást, mivel a két nappal korábban az Alföldön megindult szovjet 46. sereg már Debrecent közelítette és bekerítéssel fenyegette a még Erdélyben lévő magyar és német csapatokat.
A tordai csata befejeződött. Kolozsvárt a magyar csapatok október 10-én hagyták el.

A magyar csapatok véres vesztesége  hozzávetőlegesen 10 ezer fő volt, a német vesztességek 2000-2500 fő re tehetőek. A 25. gyaloghadosztály parancsnoka 1944. október 5-én keltezett napiparancsában a következőket írta : „(…) a jelenlegi és csak átmeneti gyengeség, valamint a magunk erejére való utaltság más – nemzeti érdekű és nagy horderejű – események alapkövetelménye (…) A hadosztály minden becsületes tagja szeptember 8. óta történelmet ír. Minden nap amit Erdély védelmében a hadosztály harcolt, a múltat felülmúló és a jövőben is csak nehezen túlszárnyalható dicsőség-sorozat. Isten és a Haza büszke ránk! A hálát a sors biztos nem fogja tőlünk megtagadni, ha kötelességünket továbbra is csorbítatlanul teljesítjük.”

Dicsőség a Hősöknek!