“Életemet a hazáért” – Hősök napi novellapályázaton II.helyezést ért el Őrgróf Péter.


“Tibike”

Írta Őrgróf Péter

Nem valószínű, hogy Tibike hősnek tartotta volna magát. Nem is volt nagyobb hős, mint mások, akik életüket áldozták a hazáért, de ugyanakkora. Novella egy valaha élt fiatal képzelt naplójából.

1944. szeptember 16.
Az őszi esőfelhőket vizslatom a kocsi ablakából. Tudom, hogy ezen a tájon nem fog esni ezekből, mert a Cserhát eltereli őket. Igyekszem úticélom felé tekinteni, reménykedve, hogy Budapest fölött tiszta égboltot látok, közben a háborús hírekre és az előttünk álló mérkőzésre gondolok.
Magam előtt is leplezem félelmem; ilyen közel még sosem álltam a halálhoz. Bármikor besorozhatnak a közelgő szovjet és román ellenséggel szemben. Mennék, de félek. Ahogy a földijeim is félhettek, akik Keleten haltak meg, vagy tűntek el. Szégyellem emiatt magam; ezért leplezem. Olyan családból származom, ahol a férfi acélos; én sem lehetek más. Nem is akarok.
Miután a szerelvényem lassan becsörgött a Keletibe egyből egy hírlapárushoz siettem. Szemem sarkából észrevettem ugyan, hogy a peron mellett álló arcok valami egészen mást sugallanak, mint máskor, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A legfrissebb napilapban a tegnapi fodbalmeccsek eredményeit kezdtem el keresni, de hiába: az őszi hadibajnokság fordulóját az ellenséges légitevékenység miatt elhalasztották. Már ez a kis kapaszkodókötél is elvékonyodik, ami a régi-, háború előtti mindennapjainkhoz köt minket.

1944. szeptember 21.
Vegyes érzésekkel töltöm napjaimat a kollégiumban, ahol több változás is történt távollétemben. Ezek közül az óvóhelyeket bemutató plakátoktól szorult össze leginkább a gyomrom. A rideg őszi szellő mintha a halál leheletét fújná az arcomba. A kora esti randevú gondolata egy pillanatra kizökkent a sötét gondolatokból, de a szél hirtelen elém fúj egy szórólapot, amin önkénteseket toboroznak a háborús károk javításának támogatására. Tekintve, hogy meccsünk ismét elmarad, miért is ne segíthetnék? Jelentkezek.

1944. október 8.
Ez a döntésem volt az, ami lassan kitépte addigi életem gyökerét. A jelentkezésem utáni hetekben segítettem konzervgyárban, pakoltam vagonokat, számoltam hadiraktárban, lapátoltam romokat. Egy idő után azt vettem észre, hogy egyre kevésbé gondolok a focira és a növekvő munkamennyiséggel fordított arányban csökken a randevúim száma. Fáradt vagyok.
Időről időre egyre rosszabb híreket kapunk a frontról, ami egyre csak közeledik. Az újságokban egyre közelebbi helyekről írnak ellenséges harci tevekénységek kapcsán. Szüleimmel folytatott levelezések legalább megnyugtatnak, hogy velük minden rendben, viszont többször hangot adtak már annak, hogy szeretnék, ha hazatérnék.

1944. október 26.
A városhoz közeledő harcot éjjelente már saját fülünkkel halljuk. Önkéntes feladataink helyett már alapvető harci ismeretekre képeznek minket. Mindnyájan tudjuk, hogy a háború hamarosan eléri Budapestet. Maradni akarok; maradni fogok.

1944. november 19.
Pár napja hivatalosan is besoroztak. Egy darabig nem tudok naplót vezetni.

1945. január 23.
A mai napon lezárom naplómat. Már nem érzem magam ugyanannak az embernek, mint aki szeptemberben leszállt a vonatról a Keleti peronján. Érdekes, hogy már a Ganz sem hiányzik. A háborús hírek és mendemondák elkeserítők, de a fáradtság és az izgalom miatt legalább nem üldöz már a halálfélelem és szégyenkeznem sem kell. Nem tudom eldönteni, hogy előre törtem, vagy előre menekültem. Talán ennek nincs is jelentősége…

1945. február 2.
Hosszas keresgélés után megtaláltam a naplóm. Késztetést érzek, hogy beleolvassak, de inkább nem teszem. Elszomorítana, esetleg eltántorítana. Hiányzik a falum, hiányzik a Ganz, hiányzik a kedvesem, akivel utoljára decemberben tudtam találkozni, mielőtt vidékre utazott.
Éjjel volt egy álmom, amit úgy érzek, le kell, írjak még naplóm zárása után. A szokásos közlekedőfolyosót biztosítottuk a vártól nem messze, amit kifigyeltek a vörösök és aknatüzet ontottak ránk. Két utcával eltávolodtunk, ahol tűzharcba keveredtünk a vonalainkon átszivárgó felderítőikkel. Furcsa álom volt, mert ketten közülük magyarul kiabáltak egymásnak. Miután erősítést kaptunk visszaszorultak és elmenekültek. A valóságban elképzelni sem tudnám, hogy egy ilyen húsz fős különítmény észrevétlenül átjut a védvonalainkon. De szerencsére csak álom volt, amiből akkor riadtam föl, mikor rendeztük a folyosót és újabb aknatüzet kaptunk. Még ébren is éreztem a leszakadt lábam sajgását, és a kezemen folyó vér melegségét, ahogy a csonkot tartottam. Tudtam, hogy elvérzek. Meghalok.

„Tibike” heves megyei-, falusi srác volt és kiváló labdarúgóként küzdötte fel magát a Ganz csapatába. 1945. február 2.-án, Budapest ostroma alatt, aknarobbanás után vérzett el, 21 évesen. Testét tömegsír, emlékét családja, példáját az utókor őrzi.