Sok tekintetben unikális lesz az alábbi interjú. Nem csak azért, mert nem mindennap lehet magyar nyelven olvasni interjút a frontot megjárt veteránokkal, de pláne kevés az olyan, amelyben nacionalista önkéntesek szólalnak meg. Előre szólunk, hogy nem diplomatákkal, vagy nyájas politikusokkal, hanem kőkemény harcosokkal beszélgettünk, akik ennek megfelelően kőkeményen fogalmaznak.
Ráadásul sokszor olyan dolgokat mondanak, amelyek ilyen vagy olyan okból a hazai jobboldal nagyrészének sokkolóak lehetnek. Ezeken felül viszont betekintést nyerhetünk a modern harcászat kulisszatitkaiba is, igazi frontélményeket is olvashatunk.
Bár valószínűleg felesleges leszögeznünk, hiszen ez magától értetődik, de a ránk rosszindulattal tekintők miatt jelezzük, hogy természetesen nem feltétlenül értünk egyet interjúalanyaink minden szavával.
Nacionalista Zóna – Először is engedjétek meg, hogy megköszönjem azt, hogy elfogadtátok az interjú felkérést!
Van valami, amit szívesen elmondanátok magatokról, persze ha csak publikusnak gondoljátok? Mit kell tudni rólatok, hogy kerültetek a finn jobboldali, nemzeti szférába?
B. – Én olyan vagyok, mint Lady Gaga: I was born this way (Így születtem). Gyerekkorom óta érdekelt a politika és nagyjából 13-14 éves korom óta vagyok tagja a nacionalista mozgalomnak, szóval már régebb óta, mint az életem fele. Hogy ezen kívül még mit lehet tudni rólam? Szeretem a RAC-ot, a focit, a politikát és sok munkát végzek az ügyünkért a kulturális szférában.
V. – A küzdősportok megszállottja vagyok, edzek és versenyzek is BJJ-ban, ADCC-ben, & Judo-ban. Ebben az évben MMA-ban és a K1-ben fejlesztettem a képességeimet. A gyors autók is izgattak, jelenleg a jdm-importált Subaru Legacy-mon dolgozom. A legkorábbi politikai „tett”, amire emlékszem, az iskolában volt, amikor elzárást kaptam, mert tagadtam a “hatmillió mítoszát”. Most már körülbelül 8 éve aktív vagyok különböző nacionalista csoportokban. Kezdve az utcai aktivizmussal, küzdősport klubokkal, de parlamenti választásokon is indultam. 2017. óta évente járok Ukrajnába, így eléggé ismerős ország számomra, és ez egyfajta elvárás volt magammal szemben, hogy önkéntes katonaként részt vegyek ebben a konfliktusban.
NZ. – Ha jól emlékszem azt mondtátok egy beszélgetésünk alkalmával, hogy már a háború első napjaiban kimentetek Ukrajnába. Finn hazafiként mi motivált, hogy önkéntesnek jelentkezzetek?
B. – Két és fél héttel azután már kint voltunk, hogy a háború elkezdődött. A motiváció egy része a fiúkkal átélt kaland ígérete és az, hogy megtapasztaljuk milyen is egy háború és egy harci helyzet, hogy milyen érzés csatában lenni, és milyen, amikor lő az ellenséges tüzérség. Természetesen nem vagyok egy erős-, Finnországgal határos Oroszország híve, és ha Oroszország meggyengül, talán lehetőség nyílik abban a káoszban visszaszerezni Karéliát, ami Finnországhoz tartozik. Akkor harcoltuk ki a függetlenségünket, amikor Oroszország az I. világháború alatt meggyengült, szóval a káosz lehetőséget teremt arra, hogy valami pozitívat is nyerjünk belőle. Szóval, hozzátettem az én kis részemet ahhoz, hogy meggyengítsük Oroszországot és Karélia visszakerülhessen a jogos tulajdonosához.
V. – Reggel 5-kor láttam a hírt a teljes körű offenzíváról, és rögtön az eszembe jutott: Oda fogok menni. Pár órával később egy ukrán barátom felhívott, és megkért, hogy csatlakozzak hozzájuk. Nem haboztam, elkezdtem összerakni minden felszerelést, amire szükségem lehetett az útra, és összeszedtem néhány bajtársamat is, mielőtt útnak indultunk volna. És, persze ez lehetett az az egyszeri élmény, hogy a modern hadviseléssel a való életben is kapcsolatba kerüljünk. Nagyon hasznos tapasztalat ez a jövőre gondolva, hiszen a keleti határon tudjuk milyen szomszédunk van… Harcoltunk már velük, harcolni fogunk velük újra.
NZ. – Nehéz volt kijutni Ukrajnába a háború első napjaiban? Volt valami kontaktotok, aki segített? Azok elég kaotikus napok lehettek…
B. – Egyáltalán nem volt nehéz, a határnál előre engedtek a sorban, mikor mondtuk, hogy önkéntesnek megyünk Ukrajnába, hogy oroszokat öljünk. A határőrök örültek ennek és átengedtek minket. Nagyobb nehézséget okozott, mikor az ország nyugati felén várakoztunk, mielőtt Kijevbe mehettünk volna, és bármerre is sétáltunk az utcán a rendőrség mindig lekapcsolt minket, megmotoztak, személyit kértek, átkutattak, leellenőrizték a telefonjainkat, stb… Ezután nem sokkal Kijevbe mentünk, ahol a város külterülete tele volt még oroszokkal. Ez volt az első igazi izgalom. Hallottad, ahogy a tüzérség folyamatosan lő, és éjszaka láthattad a rakéták tüzét és hallhattad a csata zaját.
Azért volt kaotikus ez az időszak, mert az ukránoknak nem volt rendszerük arra, hogy miként kezeljék ezt a szituációt. Senki sem tudta, hogy mit tegyen, hova menjen, kit kérdezzen, stb…
V. – Nem volt semmilyen problémánk a határátkeléssel, mert nagyon szilárd terveink és ukrán kapcsolattartó személyünk volt. De, persze a helyi hatóságok minden alkalommal nagyon gyanakodtak, amikor meghallották a furcsa nyelvünket. Hiába voltak eltökélt terveink az új egység megalakítására, az ukrán bürokrácia nagyon frusztráló volt. A megérkezésünk utáni első napokban csak utazgattunk és kerestünk egy egységet, amelyhez csatlakozhatnánk. A haszontalan bolyongás után a csapatunk nagy része szétvált a saját útjain folytatta, én pedig a barátommal együtt a kijevi SSO-Azov egységhez kerültem. Nem voltak elvárásaim a választás után, és egy lőtéren végrehajtott sikeres RPG-7 lövészetet követően egy páncéltörő csapat tagja lettem.
NZ. – Volt bármelyikőtöknek harci- vagy katonai tapasztalata a háború előtt, vagy ott kaptatok valamiféle alapkiképzést?
B. – Finnországban minden férfi számára kötelező a hadsereg, sorkatonaság van, kivéve, ha degenerált vagy, vagy az egészségügyi állapotod úgy indokolja. Szóval igen, én voltam katona, de az 10 évvel az ukrán út előtt volt. Amikor mi ott voltunk, az ukránok nem biztosítottak alapkiképzést, és amikor egyikünk, aki a finn hadseregben évekig volt rajparancsnok, megpróbált valamiféle alapkiképzést nyújtani nekik, egyből leesett, hogy nem is érdekli őket, és csak annyival reagálták le, hogy „ne mond meg nekünk, mint tegyünk”. Úgy hiszem, ezek a sz*rházibb ukránok meghaltak vagy megsebesültek a kiképzés és a józan ész hiánya miatt. Lehet, hogy ez azóta változott, nem tudom.
Miután láttam, hogy milyen az ő hadseregük, igencsak elkezdtem tisztelni a finn haderőt és azt a kiképzést, amit ők adnak.
V. – Finnországban szolgáltam a haditengerészeti felderítő egységben, de volt egy rövid kiképzőtáborunk Ukrajnában is. Puskákkal és páncéltörő fegyverekkel gyakoroltuk a lövészetet. A mentőápolói készségek, a különböző taktikák, mint például az épületek megrohamozása a csapatoddal, és a járművekkel való együttműködés, mindennaposak voltak. Az ukrán katonai taktika teljesen más volt, mint a finnországi, ami a parancsokat, a kézjeleket és a többi egységgel való együttműködés különböző módjait illeti. Azt mondanám, hogy a finn hadsereg 13 évvel ezelőtt szinte mindent megadott nekem, ami az ilyen típusú háborúra való felkészüléshez szükséges.
NZ. – Hosszú évtizedek óta ez az első úgynevezett „konvencionális” háború Európában. Hogy tapasztaltátok a morált mindkét oldalon? Mennyiben különbözött ez az egész attól, mint amit elképzeltetek?
B. – Az ukránok között jó a harci szellem, ami valószínűleg megmentette őket a háború elején; nem volt jó felszerelésük vagy fegyverük, de tökösek voltak. Az egész élmény bizonyos szempontból más volt, mint amire számítottam, bizonyos szempontból pedig éppen az.
Amikor például Európán keresztül Ukrajnába tartottunk, arra számítottunk, hogy amint átlépjük a határt, azonnal lövöldözünk és gyilkoljuk az oroszokat. A valóságban kicsit tovább tartott, mire az első golyót az orosz oldalra lőhettem. De, a harci helyzetek is nagyjából olyanok voltak, amilyenekre számítottam; mint a II. világháború, csak okostelefonokkal. Akkoriban a drónok még nem voltak jellemzőek, az nem volt nagy probléma, nem úgy, mint most.
V. – Saját tapasztalataimra támaszkodva az ukrán nacionalisták gondolkodásmódjáról: Nem volt más választásuk. Ez a harc a túlélésükért, a jövőjükért és a szabadságukért folyik. Nem akarnak a multikulturális „orosz” világ rabszolgái lenni. Oroszország újra betör Európába a terrorjuk élén álló szubhumán lényeivel. Mi, és a fegyveres testvéreink nem Zelenszkijt vagy más korrupt szemétládákat védtük, hanem Európáért és az emberekért harcoltunk. Az ukrán katonák valószínűleg nagyon motiváltak voltak, hogy megvédjék a földjüket, de több kiképzésre és katonai képességre lenne szükségük, mint a dühödt hozzáállásukra, hogy túléljék ezt a helyzetet.
NZ. – Korábban azt mondtam, hogy „konvencionális” háború, azonban sok szakértő szerint ez a háború nem olyan, mint a korábbiak. Mit gondoltok, mi a különbség?
B. – Persze, különösen most, 2024-re, kifejlesztettek mindenféle modern fegyvert, például drónokat stb., és meglátjuk, mennyi időbe telik, amíg elkezdik tömegesen gyártani a különböző öngyilkos robotokat és mindenféle ijesztő szart. A különbség az, hogy most a katonáknak rengeteg éjjellátójuk/hőkamerájuk van, és szinte élőben láthatod a háborút online. Továbbá van egy csomó más elektronikai és technikai segítség is.
V. – Nagy léptékben ez úgy néz ki, mint a nyugati világ az orosz világ ellen. A Nyugat azért támogatja Ukrajnát, mert háborút akarnak, hogy az ukrán katonák vérével gyengítsék Oroszországot. Nem akarnak semmilyen konfliktust a saját földjükön, a saját városaikban. Belülről nézve ez nem ilyen egyszerű. Természetesen ők (Azov) most már a hivatalos ukrán védelmi erők részei, de még mindig ők az egyetlenek, akik az úgynevezett harmadik utat vezetik. Nem akarnak a liberális nyugat része lenni, amely mindenütt a degenerációt és a mocskos toleranciát hirdeti. Ugyanígy nem akarnak a soknemzetiségű orosz birodalom része lenni. Azt mondanám, hogy az ukrán nacionalisták saját magukért harcolnak. A háború előtt az ukrán kormány és a hatóságok látókörében voltak, de a kemény harcok után és áldozatvállalásuk után, mint például Mariupolban, újra Ukrajna hőseivé váltak. Ők csak ukránok akarnak lenni, saját életükkel, kultúrájukkal és hagyományaikkal. Az szomorú, hogy mindkét oldalon vannak erősen nacionalista gondolkodású emberek, akik egymás ellen harcolnak. Számomra úgy tűnik, hogy az orosz nacionalisták nem igazán tudják, hogy mit képviselnek, amikor ezekkel a harmadik világbeli országokból származó alantas emberekkel harcolnak egymás mellett, az ukrán nacionalisták ellen.
NZ. – Melyek a leglényegesebb személyi felszerelések a modernkori hadviselésben? A legtöbb felszerelést magatokkal vittétek, vagy ott kaptátok?
E. – Talán a repeszek elleni védelem és az éjjellátó olyan dolog, ami életeket menthet. A legtöbb dolgot azért tudtam megvenni, mert az emberek pénzt adományoztak. Ukrajnából csak fegyvert és élelmet kaptam. A helyzet most valószínűleg jobb, mivel több országból kaptak több dolgot, például sisakot, golyó- és repeszálló mellényeket stb.
V. – Szinte mindent Finnországból vásároltam, mert nem tudtam, hogy milyen ott a felszerelés helyzete. Jó terepszínű egyenruhát, taktikai bakancsot, sisakot és védőfelszerelést, mint például a plate carrier, mindenféle zsebbel és különböző zsákokkal a felszerelés szállítására. Szerintem most jobb a helyzetük az újoncok felszerelésével, mint korábban. Attól is függ, hogy melyik egységbe lépsz be. Úgy hallottam, hogy a Nemzetközi Légió kapta a legjobb felszerelést azokban az időkben, amikor az Azovban voltunk. A hőkamera vagy az éjjellátó szintén egy kötelező dolog a frontvonalon. A csendes éjszaka a legveszélyesebb és legváratlanabb időszak a küldetések során. Tisztában kell lenned azzal, hogy mi történik a sötétben, és készen kell állnod arra, hogy jelentsd a csapatodnak is.
NZ. – Lehet, hogy ez egy hülye kérdés, de le tudnátok írni, hogy milyen volt egy átlagos napotok a háborúban?
B. – A vonalak mögött többnyire unalmas, persze egy társasági embernek jó lehet minden nap a fiúk között lenni. Persze jó móka lőtérre menni, vagy ATV-vel (quaddal – szerk) járkálni, stb. Az első vonalban mindig csend van a vihar előtt. Amikor az ellenséges állások csak néhány száz méterre vannak tőled, mindig készenlétben kell lenni. A gyenge elmének eléggé elcseszett élmény lehet több napig egy lövészárokban lenni és várni, hogy valaki megölje, haha…
V. – Azt mondanám, hogy nincsenek átlagos napok. Néha lehet, hogy minden órákig csendes és pihentető egész átkozott nap a fronton, máskor viszont másodpercek alatt üt be a krach. De, a legtöbb idő a fronton nagyon unalmas, csak figyeljük az ellenséget. A küldetések és műveletek során úgy érzi magát az ember, hogy valóban él, még akkor is, ha bármelyik pillanatban meghalhat. A pihenés alatt, a frontvonalakon kívül, egyáltalán nem gondoltunk a háborúra. Csak pihentünk, edzettünk és készültünk a következő küldetésre, ezeket pedig néha megszakította a riasztás. Ami igazán átlagos volt azokon a napokon, az a tűző nap, a folytonos várakozás egy akció után, és az általában akkor történt meg, amikor a legkevésbé számítottál rá, illetve az ellenség folyamatos figyelése.
NZ. – Mit gondoltok a drón hadviselésről? Ez egy teljesen új jelenség a harctéren….
B. – Olcsók és hatékonyak, tehát egy hadsereg számára jó dolog, de a gyalogság számára valószínűleg nem olyan vicces. De ha valami hatásos, akkor nincs ok arra, hogy ne használjuk.
V. – Teljesen megváltoztatták a játékot a csatatéren. Nagyon csendesek és láthatatlanok, különösen éjszaka. És amikor a legtöbb drónt hallani fogod, már túl közel vannak, és nem tudod, hogy a tiéd vagy az ellenségé. A távolság és a gránátok miatt, amiket szállítanak nagyon hatékony fegyverek. És az ilyen eszközökkel több csapatot menthetsz meg anélkül, hogy az ellenség megölné őket.
NZ. – Milyen fegyvereket használtatok? A hőkamerák nagy kihívást jelentenek mind a két oldalon?
B. – Nekem csak egy AK-74-es karabélyom volt. A hőkamera életeket ment. Amikor éjjel őrségben voltam, olyan sötét volt, hogy még a kezemet sem láttam. Így az ellenség csak úgy oda tudott volna lopakodni az állásainkhoz, ha elég csendben van. A hőkamera nagyon jó dolog volt ebben a helyzetben.
V. – Mindenkinek volt egy AK-74-ese. Nekem volt egy RPG-7-esem is, és különböző géppuskákkal operáltunk: MG3, PKM, PKT, és a hatalmas 50.cal-os Browning géppuskával is. Mint már mondtam, az éjszaka a legijesztőbb időszak, a sötétben szart sem látsz, de a hőkamera képes felfedni az ellenség tevékenységét. Ez többször is megtörtént, amikor azok a hülyék úgy döntöttek, hogy kiugranak a lövészárokból. Talán a legfigyelemreméltóbb pillanat az volt, amikor egy nyílt terep szélén lesben álltunk, és a bokrok között közvetlen kontaktba kerültünk az orosz tengerészgyalogosokkal, akiktől csak néhány méter választott el minket. A sok éjszakai riasztás, amikor álmodból a gránát sípolására ébredsz és kevesebb, mint egy másodperced van, hogy a földre vágd magad és reménykedj a legjobbakban. Én is megsebesültem repeszektől az utolsó napokban Ukrajnában, amikor egy orosz tank támadás közben lőtte az állásainkat. Sok nagyon emlékezetes dolog történt az utazás során, de ezek voltak a „legjobbak”.
NZ. – Mi volt a legfélelmetesebb tapasztalatotok?
B. – Talán az első (de nem az utolsó) alkalom, amikor egy tank egyenesen rám lőtt, és egy méterre tőlem a homokba csapódott. Hallottam néhány kúszó hangot a bokrokból, így fogtam egy kézi gránátot, és elkezdtem ellenőrizni a bokrokat, készen arra, hogy eldobjam a gránátot, és elkezdjek lőni. Amikor felemeltem a fejem és a bokorba néztem, nagy robbanás történt egy méterre tőlem. Ó a francba, ez egy kézigránát volt, megtámadtak minket! – gondoltam és jobb pozícióba futottam. Bumm! Újabb robbanás a közelemben, egy rókalyukba ugrottam. Sötét lyuk volt, és néhány másodpercig azt hittem, hogy elvesztettem a látásom. A robbanások egyre csak jöttek, és biztos voltam benne, hogy kézigránátok voltak. 15-20 robbanás volt nagyon közel hozzám. Amikor abbamaradtak, vártam néhány másodpercet, hogy halljam, mi történik. Hallottam, hogy valaki kint sétál. Ó, a francba, itt vagyunk. A barátom kiugrott, és azt kiabált, hogy „Stoj!” – és fegyvert fogott a fickóra. Ő ukrán volt, és csak elemet hozott nekünk a rádiótelefonhoz. Azt mondta, hogy ez egy tank volt, amely lőtt ránk. Ez volt az első és egyetlen alkalom az életemben, hogy igazán megijedtem. Az is kiderült ekkor, hogy a tüzérséggel ellentétben a tankgránát nem fütyül, ha jön!
Úgy két órába telt, mire elkezdtem nevetni az élményen, és elmondtam a fiúknak, hogy milyen király volt, hogy épp most lőtt ránk egy tank, ez egy szép történet lesz, amit mindenkinek elmesélhetek. Kár, hogy nekem senki nem hiszi el, amikor elkezdem mesélni, hogy lelőttek egy tankkal, így nem tudom elmesélni senkinek, mert különben azt hinnék, hogy egy szar dumagép vagyok, hahaha… Persze amikor én már nevettem ezen, még mindig a fronton voltunk, és vártuk, hogy valaki megöljön minket, szóval lehet, hogy túl korán nevettem rajta…
NZ. – Vannak-e jelentős különbségek az ukrán és az orosz katonák között? (erkölcs, világnézet, kegyetlenség, kiképzés stb…) És, mi a helyzet az önkéntesekkel, hogy néznek ki? A legtöbbjük csak szerencselovag volt vagy sokan világnézeti alapon harcoltak?
B. – Az ukránok, akikkel találkoztam, nacionalisták voltak, így jó szellemben és magas erkölcsi tartással védték a hazájukat.
A legnagyobb probléma 2022-ben a kiképzés és a józan ész hiánya volt, és ez az, ami szerintem sokakat megölt. Úgy értem, ha a frontvonalban vagy, kérlek, ne nézz Tiktok videókat a mobilodon… Vagy, ha támadásra mész, viselj védőfelszerelést, mert az megmentheti az életed. Az nem tesz téged egy puncivá, ha értékeled az életed, és nem tesz téged tökössé az sem, ha golyóálló mellény nélkül mész támadni, ez inkább idiótává tesz (és abban az esetben, amit például láttam, ez tett egy fickót halottá.)
Az önkéntesek között voltak szerencsevadászok és nárcisztikus vonásokkal rendelkező “wannabe social media sztárok”. Sok önkéntes felkerült a közösségi médiába, a mainstream médiába, podcastokba stb. és elkezdtek mindenféle retardált háborús történeteket mesélni, hogy hogyan öltek meg egy rakás orosz embert mindenféle trükkel, amit a 80-as évekbeli akciófilmekben láthattál. De sokak számára az igazság más, mint amit a nyilvánosságnak mondanak. Teljesen felháborító olvasni, hogy ezek a szarosok hazugságokat mondanak a nyilvánosságnak.
De, persze ezek a figurák az önkénteseknek csak egy kis részét teszik ki. Az igazi hősök azok, akik már nagyon régóta ott vannak, és valóban többféleképpen segítettek Ukrajnának a hadsereg felépítésében. Ők nem azért mennek, hogy a médiába megkapják a 15 perc hírnevüket.
V. – Nos, igen, persze. Itt van egy jó sztori, amit el kell mesélnem: Egyszer az orosz katonák elvesztették a védőmellényüket, és később visszajöttek megkeresni azokat. A legviccesebb dolog az volt, hogy annyira össze voltak zavarodva, és annyira részegek voltak a nap közepén, hogy nagyon könnyen elfogták őket a bajtársaink. Az oroszok túl hangosak voltak a lövészárkokban is, mert hallottuk őket beszélni, amikor egy kicsit is közel voltunk az állásaikhoz.
Az orosz erők kegyetlensége olyan szintű volt, hogy a legtöbben közülünk az utolsó golyót a zsebünkben hordtuk, hogy élve ne foghassanak el ezek az állatok.
Annyira sokféle személyiséggel találkoztunk azokban a hónapokban, hogy lehetetlen lenne általánosságban leírni az önkénteseket. Számomra az Azov önkéntesei sokkal profibbak és motiváltabbak voltak, mint az ukrán reguláris hadsereg katonái. Ez bizonyára annak a harci tapasztalatnak az eredménye, amit már nagyon korán, 2014 óta szereztek. Sok külföldi önkéntes azért jött Ukrajnába, mert már részt vett különböző konfliktusokban szerte a világon, és egyszerűen nem tudtak tovább úgy élni, ahogy mondjuk mi, vagyis hétköznapi életet élni. Az izgalom, az akció és az adrenalin, ilyen légkörében élve én is részesültem ebben az érzésben. Néhányan közülük ugyanolyan hétköznapi emberek voltak, mint bárki más, és csak azért jöttek, hogy segítsenek Ukrajnának a harctéren vagy az ellátási láncban.
NZ. – Meg tudnátok nevezni bármilyen különbséget egy finn és egy ukrán/orosz katona között?
B. – Hahaha… Ezt könnyű megmondani: A józan ész.
V. – Nagyon sok. Természetesen megértem, hogy nincs annyi idejük, amennyit egy tökéletes kiképzés igényelne, de nagyon elégedett vagyok a finn katonai kiképzés szintjével. Fegyvertársaink túl lazák voltak ilyen körülmények között a harctéren. Hiányzik belőlük a fegyelem és az intenzív kiképzőtáborok, amelyek a finn hadseregben voltak. A kötelező, akár 6 hónapos intenzív kiképzési időszak az, amit én a legjobb módszernek neveznék a hatékony katonák “létrehozására”. Mindkét fél túlságosan a régi szovjet stílusban cselekszik. Amire nagyobb szükségük lenne, azok olyan alapvető készségek, mint a precíz lövészet a golyók pazarlása nélkül, az éjszakai csend, és a nagy fokú érdeklődés az új taktikák és működési módok elsajátítása iránt. Ennek is a józan ésszel kellene történnie, de túl makacsok voltak ahhoz, hogy meghallgassanak bármilyen parancsot olyan katonáktól, akiknek országa nem áll 10 éve háborúban Oroszországgal.
NZ. – Ugorjunk a gyakorlati kérdésekről a politikaiakra. Hogy látjátok, illetve hogyan látják a katonák a frontvonalon, hogy ki fogja megnyerni ezt a háborút? Mi lesz, ha vége lesz a jelenlegi háborúnak?
B. – Úgy vélem, hogy a háború vége nem fogja túlságosan boldoggá tenni az ukrán felet; az összes elveszített földjük visszaszerzése rengeteg vért és anyagot igényel (amivel nem rendelkeznek), ha tényleg el akarják ezt érni. Úgy tűnik, hogy a nyugati országok apránként adják a támogatásukat, ami miatt a háború tovább tart. Ez jó az üzletnek, de rossz Ukrajnának. Talán a Nyugat, és különösen az USA látja, hogy minél tovább tart a háború, annál gyengébbé teszi Oroszországot, ami az USA gazdasági riválisa. Miért akarnák tehát, hogy ez a háború véget érjen?
A háború után szerintem nagyon nagy politikai problémák lesznek Ukrajnán belül. A háború miatt a nacionalisták rengeteg állami támogatásra, erőforrásra stb. tettek szert, ami erősíti a pozíciójukat a politikai döntések meghozatalakor.
V. – Ők csak napról napra élnek a frontvonal lövészárkaiban. Az ukránok nagyon bíznak a győzelemben, és persze, hogy bíznak, hiszen nincs más választásuk, mint a harc. De, soha nem szabad alábecsülniük az ellenséget, a világ legnagyobb országát, amely hatalmas erőforrásokkal rendelkezik. Ez a háború évekig is eltarthat, mert az oroszok mindig is milliónyi halott katonát beáldozva vívták az ilyen konfliktusokat. A fronton lévő katonákkal folytatott beszélgetéseim alapján nem remélnek túl sokat a háború utáni helyzettől. De, ha a nacionalisták és az a szellemiség, mint ami az Azovot jellemzi még mindig létezik, akkor van remény.
NZ. – Van bármi esélye a III. Világháború kitörésének?
B. – A közel-keleti háború és a NATO orosz határig történő terjeszkedése nagyobb eszkalációra ad lehetőséget. Ha ez megtörténik, nekünk, nacionalistáknak nem szabad elfelejtenünk, hogy a káosz is egy lehetőség, tehát ne meneküljünk, mint egy buzi, még ha az úgynevezett vezetőink buzik is. Előbb-utóbb úgyis eltávolítják őket a pozíciójukból.
V. – Lehetséges. Az oroszok most önkénteseket toboroztak a szövetségeseiktől, például Afrikából, a Közel-Keletről és Ázsiából. Most Észak-Korea különleges erőit hívták meg, hogy vegyenek részt a harcokban, Európa pedig csak nézi ezt az egészet a partvonalról. Mi lenne erre a válasz? Küldjék oda azokat az istenverte csapatokat és tankokat, és fokozzák a helyzetet a tetőfokára, és meglátjuk az eredményt. De ki tudja, lehetetlen megjósolni, hogyan és mikor lesz vége ennek a zűrzavarnak.
NZ. – Ebben a relációban, hogy látjátok Európa jövőjét?
B. – Kezdjük látni, hogy a politikai spektrum ismét a helyes irányba fordul. Még a radikális nacionalista eszméket sem ítélik el többé az európai fiatalok – és ők lesznek azok, akik a jövőben a “boomereket” a vezető pozíciókból leváltják. Szóval én egy fényes és jobb jövőt látok, ha mi, nacionalisták csak dolgozunk, dolgozunk és még egy kicsit többet dolgozunk érte. Semmi sem jön könnyen, és a politikai hatalom biztosan nem jön könnyen.
Valószínűleg vannak olyan nemzetek, amelyek elvesztették életterüket, melyeken nem fehér lakosság fog élni. De ez nem jelenti azt, hogy Európa minden területe muszlim kalifátus lesz – semmiképpen sem. Mi a harcosok, a felfedezők, a családépítők faja vagyunk. Nem megyünk sehová – talán csak egy kis átcsoportosításra van szükségünk az út mentén.
A következő néhány évtized talán a legfontosabb évtized lesz Európa történetében, és mindenki segítségére szükség van. Ne legyetek buzik, csatlakozzatok a népünkért folytatott harchoz.
V. – Az európai országok felébredtek álmukból, és elkezdték újjáépíteni védelmi erőiket, és ezzel párhuzamosan a nemzeti szellem rehabilitációja is megkezdődött. Az mindig jó jel, hogy az emberek minden eszközzel felszabadítják nemzeti identitásukat. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy megnövekedett az akarat, hogy megvédjék országaikat, erős katonai erők kiépítésével, újra visszaállítsák azokat az értékeket, amelyek már majdnem feledésbe merültek. Ebben az esetben Európa legnagyobb tragédiájára gondolok, amely körülbelül 80 évvel ezelőtt történt, amikor a szövetséges és szovjet erők leigázták egész Európát, és elpusztították mindazt, amit nacionalizmusnak neveznek.
NZ. – Miért döntöttetek úgy, hogy hazajöttök a fronton töltött hónapok után? Visszamennétek valaha is?
B. – Soha nem terveztem, hogy ott maradjak a háború végéig. Otthon van a családom, így az utazás nem úgy volt tervezve, hogy évekig tartson. Visszamenni? Soha ne mondd, hogy soha, de valószínűtlen, mert Finnországban van valódi életem.
V. – Utazásunk fő célja az volt, hogy segítsünk bajtársainknak és szerezzünk némi valós harci tapasztalatot. Finnországban is megvoltak a kötelezettségeink, így úgy döntöttünk, hogy eleget kaptunk ebből az útból. Soha ne mondd, hogy soha, de egyelőre nem megyek vissza. Lehet, hogy lesz egy saját háborúnk Finnországban, amikor az oroszok úgy döntenek, hogy újra megpróbálják azt, amit legutóbb elbuktak Finnország megszállásakor.
NZ. – Amint láthatjátok, és ahogy korábban már beszéltünk róla, az orosz propaganda nagyon erős Magyarországon és általában a kelet-európai országokban. Mit üzennétek azoknak a magyar nacionalistáknak, akik ezt az interjút olvassák?
B. – Az orosz propaganda sokszor a nyugati vezetők iránti gyűlöleten alapul; ezt a gyűlöletet használják fel arra, hogy az oroszok támogatását növeljék. Nagyon is érthető, hogy az emberek nem szeretik az áruló „vezetőinket”, én sem, de erre nem Oroszország a válasz. Ha ezek az emberek Oroszországba költöznének, egy hónap múlva elkezdenének sírni az anyjuk után, amikor rájönnének, hogy hatalmas hibát követtek el; Oroszország egy istenverte szarfészek, ugyanazokkal a problémákkal, mint a nyugatiak, de pénz nélkül, és náluk is van HIV.
A propaganda egyrésze igazat mond, és ha már rákattantak, akkor elkezdi terjeszteni A propagandát. Például először azt mondják neked, hogy a bevándorlás okozza a problémákat. Vagy a Covid évei alatt az Európában dolgozó orosz propaganda csatornák azt mondták, hogy ezek a Covid intézkedések retardáltak. Mindkét állításuk igaz! De, amikor ugyanez a csatorna aztán elkezdi azt mondani, hogy Putyin egy jó ember, és mindannyiunknak támogatnunk kell Oroszországot, sokan ezt ugyanúgy tényként kezelték, és bedőltek neki.
Megértem, hogy az impulzív emberek csak a Nyugatot és a Keletet látják, mivel ezek ténylegesen létező rendszerek, amikor a mi álmunk a nyugattól és a kelettől mentes Európáról még mindig csak egy álom, akkor miért akarnának tömegek támogatni valamit, ami nem is létezik? Ezért választják inkább az oroszokat, mint a nyugati értékeket, amelyek a lmbtq ideológiát, a feketéket és a kulturális marxizmust terjesztik országainkban.
Az oroszokat támogató magyaroknak azt üzenem, hogy vegyék ki a fejüket a seggükből. Az oroszok színesbőrűeket küldenek Európába fegyverrel a kezükben, hogy fehér európaiakat gyilkoljanak. A gyenge határpolitikánkat felhasználják arra, hogy állítólagos menekülteket küldjenek, hogy azok káoszt terjesszenek Európában és megerőszakolják a lányainkat. Oroszországban bebörtönzik és megölik a nacionalistákat. Hatalmas lélekszámú nem fehér/muszlim lakosságuk van. Ez egy olyan ország, amelyet egyetlen magára valamit is adó nacionalistának sem kellene támogatnia. Amikor egy orosz állást visszafoglaltunk, és elmentünk a lővészárokba, észrevettük, hogy néhány holmijukat hátrahagyták, mert túlságosan elfoglaltak voltak… A meneküléssel. Néhány cuccon ott volt az előző tulajdonos neve; Ahmednek hívták…
V. – Az orosz világ nem válasz az utcáinkon tapasztalható multikulturalizmusra, és Európa degenerált állapotára. Az orosz világot pont azért fogják kitörölni az egész bolygóról, mert Putyin masszívan növelte az idegen, illegális népességet, és olyan sebességgel épít mecseteket, amit senki más nem tett még soha, és ami a legfontosabb: Mert bebörtönöztek és kivontak a forgalomból minden nacionalista erőt Oroszországban. Ezen kívül tömegesen küldik ezeket az emberalattiakat Kelet-Európa határaira, Finnországba is. Ezt nem nevezném nacionalista politikának. Milyen „fasiszta” az, aki ilyen idegen tömegeket küld Európába? Sem a Kelet, sem a Nyugat nem jelent megoldást ugyanazokra a problémákra, amelyekkel egész Európa nacionalistái találkoznak. Mindig van egy harmadik út, járjátok csak azt!
NZ. – A Nacionalista Zóna nevében köszönöm, hogy mindezeket elmondtátok! Az utolsó szó a Tiétek!
B. – Köszönöm az interjút. Remélem, hogy továbbra is mindent megtesztek az ügyetekért és az országotokért. Próbáljatok meg jó pozícióba kerülni a társadalomban, hogy jóra használhassátok. Folytassátok az edzést, az olvasást, és persze vállaljatok sok fehér gyermeket, és neveljétek őket harcosoknak.
V. – Köszönöm a lehetőséget arra, hogy megosszam ezeket a történeteket, ezúttal a magyar bajtársakkal. Remélem, hogy mindannyian felkészültek vagytok mentálisan, fizikailag és lelkileg. Remélhetőleg újra találkozunk, és ha terveztek egy finnországi utat, javasoljuk a Függetlenség napi felvonulást december 6-án. Rengeteg program lesz azon a hétvégén, melyekre nagyon szívesen látunk benneteket!
– Világnézet / Nacionalista Zóna –
Kelet-Európai nacionalisták összefogását kezdeményezik – Karpatszka Szics interjú
Kommunizmus elleni harcotok tiszteletreméltó számunkra- interjú az LH felvonulás orosz szónokával
A fájdalom átmeneti, a dicsőség örök! – interjú a Pennsylvania Active Club aktivistájával
A történelem egy döntő szakaszában vagyunk – interjú egy amerikai nacionalista vezetővel
Vélemény, hozzászólás?