Retkes Tamás író, történész jellegzetes stílusával és humorával hamar megragadja az olvasó figyelmét és képzeletét. Ezért is nagy öröm számunkra, hogy a Nacionalista Zóna publikálhatja az élet apró jelenetei által ihletet novelláit.

Későre járt már, és az évszakhoz képest az időjárás is igen komisznak bizonyult. Viharos erejű szél egészítette ki az ömlő esőt, amely jelenségek az egész környéken áramkimaradást eredményeztek. Az Utca Embere most azzal próbálta magát vigasztalni, hogy ha történetesen el is érte volna az utolsó vonatot, aligha jutott volna vele messzire. Busz a környéken végképp nem járt, viszont sietett haza, így gondolt egy merészet, és kiállt stoppolni. Egykoron diák- majd katonakorában az ilyesminek még kultúrája volt, mostanra viszont már úgyszólván eltünedezett. Ha már egyszer a vasútállomás felé loholva úgyis bőrig ázott, nem volt veszíteni valója, hiszen fizetőképes kereslet híján nemrég az utolsó kiskocsma is lehúzta a rolót.

Mennyi ideig ácsorgott teljesen reményvesztetten, maga sem tudta. Csak az bosszantotta végtelenül, hogy milyen sok autó elhúzott mellette akár csak egy reményt keltő lassítás nélkül is, holott direkt egy világító kandeláber alatt ácsorgott. Eleve nehéz nap volt mögötte a dilettáns főnöke, agyonterhelt munkaköre és rosszul fizetett, mérgezett levegőjű pozíciójának hála, így az amúgy sem túl erős tűréshatára kezdte cserben hagyni. A végső kétségbeesés határán egyensúlyozott már, amikor egy lepattant küllemű kis autó állt meg. Az ablakemelő még csak nem is elektromos volt, hanem manuális, de azért készségesen lejjebb csúszott.
– Átutazóban leszek a szomszéd falun keresztül, aztán megyek tovább a főváros felé – vezette fel a sofőr az alaphelyzetet -, ha gondolja, addig szívesen elviszem.
– Azt csak megköszönni tudom – motyogta az Utca Embere, miközben bekászálódott az utastérbe. A felvillanó belső világításnál vette észre, hogy alkalmi szívesség-sofőrje egy harminc év körüli hölgy.
Hogy ne kínos csendben tegyék meg az előttük álló kilométereket, a stoppos beszélgetést kezdeményezett.
– Bevallom, kicsit az esélytelenek nyugalmával indultam stoppolni. Mégis ki állna meg egy jól megtermett embernek, különösen így este?
– A dolog kétélű. Senki sem tudja, hogy kihez ül be, de azt sem, hogy kit vesz fel.
– Talán ezért is olyan kevés már a stoppos.
– Szerintem inkább azért, mert az emberek nem tudnak, vagy még inkább nem akarnak közösségben gondolkodni. Csak a saját dolgukkal foglalkoznak, ezen felül is hedonisták és profithajhászok.
– Kegyed tisztára úgy beszél, mint valami hittérítő.
– Pedig nem vagyok az, csupán gondolkodom. Elsősorban összetartó közösségben, mint stabil alapban. Ha pedig már gondolkodom, cselekszem is.
– Biztosan sok szabad ideje van – ellenzékieskedett az utas.
– Azt azért nem mondanám. Három gyermeket nevelünk a férjemmel, munkahely mellett egy kis vállalkozást is építgetünk, illetve részt veszünk a közösségi tevékenységben is.

Közben beértek a faluba. Az Utca Embere csak a térvilágítás fénye mellett vette szemügyre jótevőjét, aki számára kissé még mindig furcsa volt. Valahogyan derűt, nyugalmat, és erőt árasztott ez a sokoldalú édesanya, akit közben a párja is hívott telefonon. Vele is szépen és kiegyensúlyozottan beszélt, amit a férfi jól hallhatóan viszonzott. Milyen ritka manapság az ilyen! Elég, ha csak a saját környezete enervált és örökké egymásra acsarkodó tagjaira gondolt, akik szinte valamennyien kész energiavámpírok.
– Itt jó lesz? – zökkentette ki töprengéséből a nő, amikor a falu központjába értek.
– Igen. Nagyon köszönöm. Esetleg még egy kérdést megenged?
– Persze.
– Az önök… izé … közösségében… – úgy ejtette ki ezt a szót, mint valami egzotikus vagy tiltott kifejezést – mindenki hasonlít önre? Értse jól, amit kérdezek!
– Jól értettem – nevetett fel a nő -, mert mi az mellett, hogy egymást támogatjuk, formáljuk is úgy saját magunkat, mint a többieket.
– Szavamra, érdekesen hangzik.
– Ha ezt most nem csak udvariasságból mondta, itt egy kis szóróanyag – nyomott a kezébe egy matricát a nő. A honlapunkon talál rólunk némi információt, illetve eljöhet a nyilvános rendezvényeinkre is.
Az Utca Embere eltöprengett. Mennyire más szellemi-erkölcsi minőséget képvisel ez a hölgy, és a hozzá hasonlók, amik szöges ellentétben állnak a magyar átlagvalósággal….

„Irgalom atyja, ne hagyj el!”