Retkes Tamás történész és író szakmai ismereteit jó ideje közvetíti a szépirodalom csatornáján. Regénysorozata hiánypótló, hiszen egy tabusított világnézet közvetítését tűzte ki célul. A Nacionalista Zóna sorozata “novellák az acélzivatarból” címmel biztosít felületet rövidebb hangvételű írásainak, melyeken keresztül a mindenkori katonai erények bemutatására törekszik a szerző.
A közlegény nagyokat sóhajtva, titokban egy könnycseppet is elmorzsolva gondozta az ijesztő tempóban növekvő tiszti temető egyik sírját, néhai gazdája végső nyughelyét.
Továbbra is tisztiszolga maradt, ráadásul a Gondviselés megnyilvánulásaként új hadnagya, Számadó Ferenc sem szolgáltatott okot a panaszra. Ez a tiszt is roppant módon közvetlen és emberséges egyén, mindamellett százszázalékos katona volt, akinek a háta mögött emberei csak annyit szoktak összekacsintva megjegyezni: “jó gyerek”.
– Dolog van, fiam – recsegte felé egy öreg jászkun őrmester, kimozdítva az gondolatok ködéből.
– Sejtettem – dünnyögte a megszólított, akinek továbbra is az volt a száján, ami a szívén. Nem véletlenül engedett meg magának ilyen lezserséget, a minden lében vaskanál, nagyothalló zupást ugyanis az egész század utálta.
– Hogy mondtad? – fordította amaz kissé oldalra a fejét, miként a nagyothallók szokták általában.
– Értettem!
– Na azért! Gratulálok viszont a gazdádhoz, neki aztán van vér a pucájában! Most is önként jelentkezett egy veszélyes küldetése, úgyhogy mehetsz vele.
Csáki Mihály K. u. K. közvitéz egykedvűen biccentett. Ha menni kell, hát menni kell. A legtöbb tisztiszolga egy ilyen cinikus mellékízű, nem hivatalos felvetésnél alighanem cifra káromkodásba kezdett volna, hogy miért pont ő, és miért pont most, amit még a rosszmájú altiszt akár harsány hahotával honorált volna. Ez az összetett műsorszám viszont a közlegény együttműködésének hiányában elmaradt. Az őrmester eleinte csalódottság érzett, majd mégis kénytelen volt megállapítani, hogy a zsák megtalálhatta a foltját, így elkezdett más szemmel tekinteni a Számadó-Csáki párosra. Végül még a büszkeség is elkezdte dagasztani keblét a csukaszürke zubbony alatt: lám, mi magyarok adjuk a közös hadsereg gyémántkeménységű ékjét. Nem a megbízhatatlan cselákok, a gyáva oláhok, de még csak nem is az aktahuszár osztrák sógorok, hanem mi, a magyar rónák nyakas fiai fogjuk kivívni a Központi Hatalmak győzelmét, amihez legfeljebb a német kamerádok támogatása szükséges.
Merengése után az őrmester még mintegy mellékesen odavetette a közlegénynek:
– Szerintem erre a feladatra önként jelentkezni felére egy istenkísértéssel. Mindenesetre a hadnagyod megmentette a mundér becsületét. Így legalább lesz az egészben lendület, mert ha valakit csak úgy kiküldenek, még képes úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy más is odaférjen. Márpedig aki hivatásos tisztnek áll, annak vér kell hogy folyjon az ereiben, nem pedig aludttej.
A kíváncsiságra amúgy is hajlamos Mihály – vagy ahogyan új gazdája szólította, Mihályka – oldalát már majd kifúrta a kérdés, hogy vajon miről fecseg annyit ez a vén félnótás?
Maga a századparancsnoki is meg volt illetődve, mert nem tudott konkrét tanácsot adni a különleges alakulatnak. Egyedül a feladatot tudta szakszerűen felvázolni, majd katonaszerencsét kívánva parolázott a vezetést önként vállaló Számadóval, aztán újra belevetette magát bokros teendőibe.
A hadnagy első lépésként maga mellé intette Mihálykát, és bizalmas hangon, ráadásul magyarul tájékoztatta a rájuk váró feladat lényegi hátteréről. – Idehallgass Mihályka! Tudd, hogy erre az akcióra csak én vállalkoztam önként. Ez alapján gondolom mondanom sem kell azt, hogy a többi fiút mind kötéllel fogták. A maguk nemében pótolhatatlanok, főleg ha a kiválasztás szempontját vesszük alapul, de semmiképpen sem önkéntesek. Persze te magad sem vagy az, de azt még a feudális drill határozza meg, hogy a tisztiszolga oda menjen, ahová a gazdája is. Szó közöttünk maradjon, de ezzel nem tudok egyet érteni, úgyhogy felteszem a kérdést…
– Hadnagy úr, alázatosan! Ne is tessen kérdezni, én csak megyek, és teszem a dógomat.
A vak bizalom és a kutyahűség ezen példája egészen megdöbbentette Számadó hadnagyot. Egyrészt örömteli, másrészt viszont felelősségteljes dolog ez, hiszen ez az egyszerű parasztlegény szemlátomást bálványozza őt. Utóbbinak hamar híre fut, tehát nem lenne jó csalódást okozni. Igaz, a katonai akadémián anno főként arra a bizonyos kasztszerű elhatárolódásra szorították a tisztjelölteket, de sokszor még az arra fogékonyak is lejjebb adtak gőgjükből, miután belekerültek a lövészárkok emberkohójába. Most viszont elegendőnek bizonyult egy kurta biccentés, és a kérdést mindkét fél lezártnak tekintette.
A különítménynek rengeteg felszerelést, és ezen belül is néhány speciális kiegészítőt kellett magával cipelnie. A hosszú és nehézkes gyalogsági puskákat a lovasság által használt karabélyokra cserélték, melyekhez az előírásos 120 darab éles lőszer mennyiségének másfélszeresét sikerült kialkudni. A magashegyi hadviselés elengedhetetlen kelléke volt még a biztos támaszt kínáló szöges végű bot, ám a kommandót még ennél is sokoldalúbb eszközzel, a sziklafalak megmászását segítő jégcsákányokkal szerelték fel. Közelharc esetén veszedelmes fegyverré tud válni, főleg ha a szuronyt helyettesíteni hivatott rohamkésből nem jutott mindenkinek. Szokatlanul nagy mennyiségben vételeztek még kézigránátokat, valamint kötelekből is rengeteget málháztak. Csak a szintén nélkülözhetetlen sátorlapok felcsavarásánál döbbentek rá arra, hogy hely híján élelmiszerből és ivóvízből milyen keveset is sikerült magukkal vinni. A felszerelés összetétele és mennyisége hosszantartó kiküldetést feltételezett, akkor meg miért nem adnak rendesen ennivalót az ember gyerekének?

A felháborodás legfelsőbb régióit ostromló kérdést – természetesen csak úgy magában – nem kisebb személyiség, mint maga Mihályka fogalmazta meg, hiszen neki az étel-ital kérdés az Achilles-sarka volt. Elővigyázatosságból, avagy nyelvi felkészületlenségből fakadt-e, de csak anyanyelvén mormolta el jogos panaszát, miközben nekikeseredve lökte tarkójára a kincstári sapkát. Tőle alig néhány lépés távolságra egy barna képű közlegény valami hasonlót élhetett át, mert mindkét kezével vadul gesztikulált, miközben szemeit sűrűn emelgette az égbolt felé. Valami ismeretlen nyelven karattyolt, amit Mihályka – az ismeretlen bajtárs füstös ábrázatából kiindulva – a cigány egyik helyi dialektusának vélt. Na, szépen is volnánk!
A mindig komoly Számadó hadnagy most még az ipari mennyiségű málha súlya alatt is képes volt egy jót derülni.
– Te Mihályka, neked egyszerűen a képedre van írva, hogy mennyire meg vagy döbbenve. Ezzel a mimikával bármelyik pesti kabaréban bátran felléphetnél. Esetleg valamit kérdezni szeretnél?
– Hadnagy úr, alázatosan, miféle szerzet lenne ez, hogy úgy csicsereg, akár a parti fecske?
– Olasz a szentem, dél-tiroli olasz. Most mind kincset érnek. Abban persze csak bizakodhatunk, hogy továbbra is hűséges katonái maradnak a Monarchiának. Itt most ugyanis, ebben a kompániában csak ezek a keservesen összeszedett talján közlegények vannak, meg mi ketten magyarok. De elég is a magánbeszélgetésből, most inkább megtartom az eligazítást.
Számadó hadnagy tört “U” alakzatba állította maréknyi hadinépét, ő maga pedig az “U” két szára közé állt, hogy mindannyian jól lássák és hallják egymást.
– Katonák! Nem szoktam kertelni, így most sem teszem. Be kell valljam, hogy a ránk bízott feladat nagyon nehéz. Az ellenséges vonalakon átszivárogva kísérletet fogunk tenni a nekünk annyi bosszúságot okozó olasz léghajó felderítésére és megsemmisítésére. Ha ez sikerül, azzal kiesik ellenfeleink légi felderítése. Tudásotokra, képességeitekre most nagy szüksége van a hadseregnek, sőt a Központi Hatalmának is. Ígérni csak egy dolgot tudok nektek: azt, hogy az első perctől az utolsóig ott leszek veletek, és a sorsotokban osztozom. Kérdés van? Végeztem! Irány utánam, lépés indulj!
Zárt alakzatban, az ismét előkerült századparancsnok felé feszesen szalutálva vonultak ki az arcvonalból. A hátramaradók viszonozták a tisztelgést, majd egymás között csendes fogadásokat kötöttek arra vonatkozóan, hogy a kiküldött létszámból hányan fognak épségben visszatérni, ha egyáltalán visszatérnek.
A rögtönzött miniparádét követően Számadó hadnagy gyorsan át is rendezte a köteléket: egymás között nagyobb követési távolságot tartva, laza alakzatba rendeződve, az élen haladót szabályos időközönként cserélgetve folytatták az előrenyomulást. Maga Számadó is csak sejteni vélte, hogy csak óriási kerülővel fognak tudni az ellenséges frontvonalak mögé beszivárogni, de a térkép valahogy nem akarta visszatükrözni a valóságot. Hosszú ideig meneteltek úgy, hogy a front megszokott moraját nem hallották, ami a kerülőjük nagy ívét engedte sejteni.
Morajlásnak ott volt viszont a féktelen étvágyú Mihályka gyomrának folyamatos korgása. Új társai, akik nem ismerték őt, epésen meg is jegyezték, hogy az ellenség majd ez alapján talál rájuk. Az olasz élcek céltáblája erre csak fogcsikorgatva a szemeit forgatta, és mindössze a nyelvi nehézségek akadályozhatták meg az elmés riposztban.
A sajnálatos tendencia azonban bevallva, vagy bevallatlanul, de szépen lassan mindenkit utolért, mert a szűkre szabott ellátmányt bizony az utolsó morzsáig felélték. A vizet is egyre inkább be kellett osztani, mert egyetlen karsztforrást leszámítva nem leltek semmilyen utánpótlást. Felszerelésük roppant terhe ugyanakkor továbbra is nyomta a katonák vállát, hatványozva elcsigázott testük kínjait.
A sziklás tájon nem mindennapi látványosságot okozott az a hegyi kecske, amely vélhetőleg még sosem látott embert, annyira közelről szemlélte a katonákat. Néhányan már némi vadhúsról is elkezdtek ábrándozni, de parancsnokuk leintette őket.
– Ti is tudjátok, hogy ez milyen kockázattal jár. Most inkább verjünk tábort éjszakára, mert így sosem érünk célt.
– Célt? – visszhangozta az egyik közlegény – Mégis miféle célt és főleg hogyan? Korgó gyomorral, éjszakánként fázva és alig aludva, öszvér módjára felmálházva?
– Megállunk! – csattant a hadnagy hangja, akár egy pisztolylövés. Tekintete egy szemvillanásra összeakadt Mihálykáéval, aki legott a hőbörgő háta mögé is került. Jobbjával megváltoztatta a jégcsákány nyelén a fogást, felkészülve az új típusú alkalmazásra. Ugyanakkor a dél-tiroliak részéről születtek új hozzászólások is.
– A hadnagy úr sem kapott több, vagy jobb ellátmányt, mint mi.
– Velünk együtt szenved ő is.
Így, hogy már két oldalról is csitították földijei, a zendülést szító utolsó kártyája kijátszására kényszerült.
– Aztán meg ha túl is éljük, ő majd kap egy új aranycsillagot.
– Az is az én bajom lesz, közlegény. Súlya van az aranycsillagnak, mert a magasabb sarzsi több felelősséget is jelent. Akkor is ilyen embereket kell vezetnem, mint ti – emelte fel a hangját és a kezét Számadó, majd egy akkora pofont kent le az okvetetlenkedőnek, hogy az nekitántorodott a mögötte posztoló Mihálykának. Látván, hogy a többiek egyáltalán nem mozdulnak, Mihályka sem lendült akcióba, csak hagyta, hogy amaz újra kihúzhassa magát. Részben a szégyentől, részben pedig magától a pofontól elvörösödve, zavartan pislogott körbe, akár egy csínytevésen rajtakapott nebuló.
– Hadnagy úr, alázatosan bocsánatot kérek. Becsületszavamra, ilyen többet nem fog előfordulni.
– Azt ajánlom is, különben találkozunk a hadbíróságon – morogta Számadó, de tekintetével a renitens mögött tartotta Mihálykát.
A kellemetlen közjáték után már valóban iparkodniuk kellett, hogy éjszakára minél alkalmasabb táborhelyet leljenek. Maga Számadó tett volna már pontot a legszívesebben a nap végére, de ebben az előőrs szerepét betöltő baka jelzése megakadályozta. “Ellenség!” A szóbeli jelentés igen részletes volt.
– Alázatosan jelentem, hogy tőlünk mintegy 250 méterre ellenséges raj táborozik. Ők már előkészületek az éjszakára, de őröket nem állítottak.
– Helyes – villant fel a hadnagy enyhén mandulavágású szeme – Készüljünk fel a rajtaütésre! Foglyokat mindenképpen ejtenünk kell, a legjobb lenne mindenkit élve elfogni.
Folytatjuk.
– Retkes Tamás / Örökség / Nacionalista Zóna –
Kapcsolódó:
Szeretnél Te is blogger lenni oldalunkon? Úgy érzed, hogy lenne mit megosztanod a világgal? Készséged van az íráshoz? Küldj egy cikket, szabadon választott témában a nacionalistazona@gmail.com címre, és lehet, hogy holnaptól Te is propaganda divíziónk tagja leszel!
Vélemény, hozzászólás?