Csizmadia Bálint a Nacionalista Zóna publicistája egy rövid novellával tiszteleg a kitörés hősei előtt. Írását valós események ihlették, de a főszereplő, akinek az utolsó 15 percébe nyerünk betekintést fiktív személy.
„Amikor én odaértem, már csak a halottak voltak ott. (…) Én is körülnéztem, és amit láttam, az megdöbbentett. A tisztek, az altisztek, de még a katonák legnagyobb része is valósággal ki volt öltözve: láthatóan mind a legjobb holmiját vette fel. (…) Ott dolgozott egy régi ismerősöm, Dubov alhadnagy a temetőosztagtól. Az mesélte nekem, hogy csaknem minden halott tisztet hanyatt fekve találtak meg, ami azt jelenti, hogy állva haltak meg. Dubov gyűlöli a németeket – a családja még ’41-ben eltűnt – , és semmiképp nem hazudna, vagy akár csak lódítana az érdekükben. Ha ő azt mondja, akkor elhiszem. De a dolog roppant elgondolkodtató: ezeknek a németeknek a fele SS volt, tehát igazán öntudatos náci. De a többi is, a Wehrmacht tisztjei és még a magyarok is, akárhonnan nézzük is, igen szépen haltak meg. Aki ilyen szépen tud meghalni, az nem lehet valami szemét ember.”
Vitalij Akszejenkó főhadnagy visszaemlékezése
Még 15 perc…
Egyre többen vagyunk itt a Bécsi kapu környékén. Most mintha kevesebb akna csapódna és a vörösök tüzérségi ütegei is ritkábban szólnak. Olyan ez, mint egy vihar előtti csend… Az a fajta ami kivárja, hogyha kilépsz a fedél alól, akkor minden haragját rád zúdíthassa…
Nincsenek illúzióim, tudom, hogy mi lesz a legtöbbünk sorsa hamarosan. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy legbelül nem feszülnek pattanásig az idegeim, de nincs más lehetőség. A családom mindent feláldozott a háborúban a haza és a régi világ oltárán. Apám és a testvéreim valószínűleg az orosz sztyeppén nyugszanak már évek óta. Nem láttam őket már rég. Drága édesanyámnak a bolsevik előrenyomulás közben veszett nyoma. Félek, hogy már vele sem találkozhatok… egyre jobban görcsöl a gyomrom… Mély levegő, nyugalom. Eszembe jut anyai nagybátyám, aki az SS kötelékében szolgál. Ő még valószínűleg életben van. 3 hónapja kaptam tőle levelet. Megírta, hogy visszarendelik Németországba. Rá, az egyetlen közeli, élő rokonomra gondolok…
Még 10 perc…
Egy becsapódó akna félbeszakítja a gondolatmenetet. Szerencsére ez nem volt közel. Közben fél füllel hallom, hogy másokat sem visel meg ez túlságosan. Arról beszélnek, hogy állítólag pár órája leadta az erődparancsnok az utolsó rádió üzenetet és közeledik az idő. Ha eljutunk a hegyeken túlra, akkor van esély arra, hogy a baráti csapatok felvesznek minket… Nekem nincsenek hiú reményeim, de ebbe a szorult helyzetbe sem fogok belenyugodni.
A gondolataim visszacikáznak a szeretteimre. Nagybátyámra gondolok, aki jelenleg Berlinben van. Ha mi itt elbukunk, akkor a szovjet egy lépéssel – hatalmas lépéssel – közelebb kerül ahhoz, hogy elpusztítsa mindazt, ami a régi világból maradt, amit mi védünk.
A nagybátyámmal sokat beszélgettünk hasonló dolgokról, mikor még a háború előtt gyakrabban látogatott el hozzánk. Világlátott ember, rendkívüli műveltséggel. Megjárta a messzi Keletet is. Volt Tibetben is kiküldetésen Ernst Schäferrel, illetve katonai diplomata is volt a Duce birodalmában.
Még 7 perc…
Mindig azt mondta, hogy az ember fokmérője az, hogy mennyire tudja megőrizni a nyugalmát a félelemmel szemben. Azt mondta, hogy a legnagyobb próbatétel ilyen szempontból a halál és az, hogy az ember miként néz szembe vele…
Sokat beszélgettünk erről, mikor nálunk, a családi birtokon töltötte szabadságát… Persze már az is oda… Találatot kapott, ami meg maradt belőle azt felgyújtották. Már engem sem vár ez az örökségem. Nem maradt semmi másom, amit adhatok, csak ez az élet.
A nagybátyám mesélte, hogy voltak olyan római császárok, akik nyugalmukat és méltóságukat annyira meg tudták őrizni a haláluk óráján, hogy az állva érte őket. Emlékszem, meg is jegyezte, hogy milyen érdekes, hogy ennek Rómától messze is megvolt a hagyománya. Mikor Tibet hegyei közt járt az SS-el, látott szerzeteseket, akik fegyelmezetten, kiegyenesedve, meditáció közben haltak meg. Egyik esetben sem volt nyoma félelemnek. Ez akkor is nagyon nagy benyomást tett rám.
Még 4 perc…
Jön az őrmester, közelebb megyünk a kapuhoz. Átvillan az elmémen, ahogy végignézek a bajtársaimon: Nem viselt meg minket ez a hosszú ostrom annyira. Előkerültek a tiszti egyenruhák. Az őrmesteren is fehér ing van és még meg is fésülködött. A bajsza is rendezett… Egy utolsó lélegzetvétel.
Még hallom, ahogy a papunk, aki a tábori lelkész volt és nemrég az utolsó misét celebrálta, valakinek az Evangéliumból idéz: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért…”
A szüleimre és a testvéreimre gondolok. Hittem mindig, hogy van örök élet. Remélem ott találkozunk.
Ismét eszembe jut a nagybátyám és egy dallam és egy ének… csak egy sor: Bleib du im ew’gen Leben…
Kiadták a jelet.
Sokan vagyunk itt. Nagyon elől vagyunk…, mégis nyugalom árad szét bennem, most minden összezsúfolódott, gyorsan megy az idő, mégis mintha paradox módon minden összetömörödött volna egy pillanatba… hallok egy… két becsapódást. Előttem elesnek…. Megmerevedik a kép, majd egy pillanat múlva nagy fényesség és íme: Ott látom atyám és látom anyám…
Botos Lajos felvétele, 1945 nyarán a budai hegyekben.
Örök dicsőség a hősöknek, akik önként helyezték életüket az Igazság és a Haza oltárára!
– Csizmadia Bálint / Örökség / Nacionalista Zóna –
Kapcsolódó:
Aki szó szerint a hősök nyomába lépett – Interjú Alkay Zsolt “Kalózzal”
Vélemény, hozzászólás?